Kedves Látogató!

A blogom átköltözött egy új, szebb és jobb helyre, amely innen érhető el:

www.gameplanet.elivepage.com

A költözés oka, hogy az új oldal sokkal jobban testre szabható, ezáltal pedig a látogatók számára is sokkal barátságosabb, és persze nem utolsó sorban átláthatóbb és kezelhetőbb.

Az új oldal ezenkívül számos új funkcióval bővült, van többek között PC-s kvízjáték, szavazás, fórum, és sok más újdonság.

Aki olvasta ezt a blogot, azt kérem, látogassa meg az új oldalt is, hátha az is elnyeri majd a tetszését!

Üdvözlettel, jardo

Képzeljük el, hogy a nem túl távoli jövőben a Föld lakossága 7,5 milliárdra nő, a gazdaság pedig nem képes ellátni élelemmel az emberiséget. Minden korábbinál súlyosabb éhínségek törnek ki, melyeknek milliók esnek áldozatul. Mindeközben az emberi beavatkozás hatására teljesen megváltozik a bolygó klímája: megolvadnak a sarki jégsapkák, megemelkedik a tengerek vízszintje, egyes vidékek elsivatagosodnak, mások az örök fagy birodalmává válnak. Ráadásul a Föld energia-készlete is kifogyóban van, az energiahordozók árai az egekbe szöknek. A korábban legdemokratikusabbnak számító államokban is meginog a demokrácia intézményeibe vetett hit, eluralkodik a káosz, melyen a kormányzatok csak a fegyveres erők segítségével, statáriális eszközökkel képesek úrrá lenni. Állandó félelem költözik az emberek szívébe.
A világ két részre szakad, megalakul a Nyugati Koalíció, mely a NATO-ból növi ki magát, illetve a Vörös Csillag Szövetsége, melyet Oroszország, Kína, és szövetségeseik alkotnak. A két fél farkasszemet néz egymással, a politikai légkör egyre feszültebb. A háború pedig a küszöbön áll...

Ez a Frontlines előtörténete, s mi akkor kapcsolódunk be az eseményekbe, amikor a háború megkezdődik. A Nyugati Koalíció oldalán harcolva feladatunk, hogy az ellenség stratégialilag legfontosabb létesítményeit (erődök, üzemanyag-telepek, fegyvergyárak, rakétasilók, stb.) elpusztítsuk, vagy elfoglaljuk, ezáltal a mi javunkra billentve a mérleg nyelvét a nyersanyagokért folytatott kíméletlen háborúban.
A játékmenetről annyit mindenképpen tudni kell, hogy a játék elsődlegesen a multiplayer módra van kihegyezve. Éppen ezért a szingli részben a sztori kevéssé hangsúlyos játék közben, inkább csak az átvezető animációk alatt hallhatjuk egy, a háborúban hadi tudósítóként résztvevő riporter beszámolóját (valamint a menüben elolvasható a sztori előzménye is, de erről picit később).
A játék összesen hét kampányt (a menüben nyolc darab van, de az első kettő ugyanaz, kétszer) tartalmaz, amik közül az elején csak a legelső érhető el. Ha ezt teljesítettük, mehetünk a következőre, és így tovább, mígnem megvíjvuk a végső, mindent eldöntő csatát. Egyébként azokat a fejezeteket, amiket feloldottunk, onnantól kezdve külön-külön is kitolhatjuk.

A játékmenet nagyjából úgy néz ki, hogy van egy viszonylag nagy pálya, és egyszerre kapunk több elfoglalandó/megsemmisítendő objektumot. Ezeket a feladatokat pedig olyan sorrendben végezzük el, ahogy nekünk tetszik, van tehát egy kis fokú szabadságunk is.
Céljaink eléréséhez többféle fegyvert használhatunk, a pisztolytól elkezdve a rohampuskán és a nehéztüzérségi fegyvereken keresztül egészen a mesterlövészpuskáig, vagy a tankelhárítóig. Meg kell viszont említeni, hogy a fegyverek nem sebeznek eleget, vagy a másik irányból megközelítve a dolgot, rengeteg lőszert kell belepumpálni az ellenfelekbe, hogy azok végleg kifeküdjenek. Ezen picit javíthattak volna, elvégre nagyon illúzióromboló, hogy valakit már harmadszor lövök mellbe, és ezek után még mindig vígan rohangál. Segítségünkre van továbbá számos robot harci eszköz is, mint pl. a távirányítós robothelikopter, mely rakétákat lő, vagy a gurulós gépágyú, stb., melyekkel komoly pusztítást okozhatunk az ellenség körében anélkül, hogy saját épségünket kockáztatnánk. Ezek az eszközök jól használhatóak, egyszóval remek adalék a játékhoz, hogy ilyeneket is használhatunk.
rendelkezésünkre állnak különféle járművek is, melyek szintén megkönnyítik dolgunkat. Találkozhatunk többféle tankkal, illetve az egyik küldetésben helikoptert is használhatunk. A tankok irányítása egyszerű, de mindez sajnos nem mondható el a helikopterről. Egyszerűen lehetetlenség a madárkát normálisan vezetni az iránygombok + egér kombinációval. De szerencsére nem kell elkeserednünk, ezt a missziót tankkal is megcsinálhatjuk, jelentősen megkönnyítve saját dolgunkat.
Szintén oda kell figyelnünk arra, hogy milyen taktikával likvidáljuk az ellenséget. Nem rohanhatunk ész nélkül nekik, mert pillanatok alatt ízekre szedhetnek minket. (Itt jegyzem meg, a multiból a szingli részbe is átemelték azt a rendszert, hogy amennyiben fűbe harapunk, valamelyik korábban elfoglalt célpontnál respawn-olunk, és néhány másodperc elteltével mehetünk újra harcolni. Gyakorlatilag tehát nem lehet meghalni, mégis érdemes azért vigyázni, ugyanis minden pályán meg van szabva, hogy hányszor éledhetünk újjá.) Nem a legjobb megoldás tehát lerohanni az ellenséget. Érdemesebb inkább valami komolyabb eszközzel megritkítani soraikat (különös figyelmet fordítva a mesterlövészekre és a rakétavetős egységekre), majd ezt követően szépen sorban leszedni a megmaradt katonákat. Élvezetes tűzharcokat lehet vívni, legtöbbször tényleg egy igazi háborúban érezzük magunkat.

A pályák viszonylag változatosak, küzdhetünk majd a sivatagban, nukleáris bázison, gyárakban és üzemekben, illetve a játék legvégén lesz majd egy városi pálya. Nem szeretném lelőni a poént, így nem árulom el, hogy hol lesz a végső ütközet, de annyit elmondhatok, ez a része a játéknak nagyon el lett találva, meg merem kockáztatni, talán ez a legélvezetesebb pálya.

A mesterséges intelligencia inkább átlagos, semmint kiemelkedő. Bizonyos helyzetekben társaink jól használhatóak, jönnek velünk, tűz alatt tartják az ellenséget, stb. Máskor viszont simán belesétálnak a golyózápor közepébe, hajlamosak néha lemaradni, stb.
Kiemelném viszont, hogy a legutolsó pálya legvégét (mondhatni a játék legnehezebb részét) szinte egyedül küzdöttem végig, mert a társaim valamilyen ismeretlen okból eltűntek mellőlem. Meg nem haltak, hiszen a legeslegvégén ismét vállvetve küzdöttünk, de a finálé előtt mégsem voltak sehol. Ez kicsit frusztráló volt, mert egy fél hadseregen kellett magam teljesen egyedül átverekednem, ami, mondanom sem kell, nem volt egy egyszerű feladat.

A hangokra nem lehet panasz, a zene kellemes, illik a játékhoz. A fegyverek és egyéb harci eszközök hangjai szintén jók, így a játék ezen részét nem nagyon érheti kritika.

Korábban említettem, hogy a menüben rengetek extra kapott helyet. Egy idővonalon, részletes leírással van elmesélve a sztori előzménye. Ezt mindenképpen érdemes végigolvasni, mielőtt elkezdünk játszani, máskülönben a menet közbeni szegényes történetmesélés miatt nem sok mindent fogunk érteni abból, mit miért csinálunk, és hogy mi miért történik. De ezen kívül is számos hasznos funkciót találhatunk a menüben.Részletes leírás mindkét frakcióról, az összes egységről, az összes fegyverről, járműről, és az egyéb harci eszközökről, pl. a robotokról. Régen találkoztam ennyire jó és hasznos menüvel, ezért mindenképpen nagy dicséret a fejlesztőknek.

A Frontlines-t egyébként egy nap alatt könnyedén ki lehet játszani, ami ugyan nem sok, de a mai trendeknek tökéletesen megfelel. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a multival sokkal tovább el lehet lenni, akkor garantált a hosszútávú szórakozás.

PRO:
- előtörténet jól el van mesélve
- hasznos menü (rengeteg infó, stb.)
- van némi szabadságunk küldetések közben
- élvezetes tűzharcok
- taktikázni is kell
- változatos helyszínek
- az utolsó pálya nagyon hangulatos
- kellő hosszúságú
- harci robotok
- harci járművek
- viszonylag sokféle fegyver
- zene, hangok
- MI néha a helyén van
- respawn-rendszer

KONTRA:
- az első kampányt kétszer is végig kell játszanunk, ráadásul egymás után
- fegyverek kicsit sebeznek/sokat kell lőni ellenfeleinkbe, hogy kifeküdjenek
- helikopter-vezetés
- bugok
- MI néha hajmeresztő hibákra képes
- az utolsó pálya legvégén teljesen egyedül vagyunk

82%

A játékhoz nagyon kedvező áron, mindössze 2,49€-ért jutottam hozzá, méghozzá a hétvégi Steam-akció keretében. Nem kiemelkedő játék, de azt a nagyjából 6-700 Ft-nyi összeget bőven megérte. Hamarosan következik a teszt is.

A tegnapi GTA 5 hír kapcsán most egy újabb Grand Theft Auto-val kapcsolatos bejegyzés következik. Ugyanis tegnap este tovább bővült a gyűjteményem, méghozzá a sorozat 4. részével. Így a kollekció teljes, leszámítva a London 1969 című kiegészítőt.

Picit rendhagyó módon, most nem egy játéktesztet foktok olvasni, hanem egy friss hírt. Azért térek el a szokottaktól, mert nagyon nagy GTA-rajongó vagyok, az eddig megjelent összes része megvan a gyűjteményemben, kivéve a London 1969-et, és a GTA 4-et (ami viszont szintén hamarosan felkerül a polcra).

Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön tehát a hír:

"Már alakul a Grand Theft Auto V - jelentette be Dan Houser, a RockStar főnöke, aki egy interjúban beszélt az ötödik részről. Persze az alakulás szó alatt még nem a tényleges fejlesztést kell érteni, hisz a csapat jelenleg azon töpreng, hogy melyik legyen a következő város, melyet feldúlhatunk. Ha pedig választottak, jöhet a karakter kidolgozása, majd egy nagyon komoly, körülbelül ezer oldalas szövegkönyv megírása - magyarul a megjelenés még a csillagokon túl állomásozik."

A Nemzetközi Túraautó Világbajnokság (WTCC - World Touring Car Championship) a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) egyik legnépszerűbb sorozata, természetesen a Forma 1 mellett. A versenysorozat, és a szimulátorok rajongóinak kedvezve készítette el a hivatalos, licenszelt játékot a szakmában igencsak elismert svéd fejlesztőgárda, a SimBin.

Rögtön meg kell említeni, hogy aki nem feltétlenül rajong a mai, modern túrakocsikért, ellenben imádja a korábbi évek mára már-már legendássá vált versenygépeit, annak sem kell aggódnia, a Race: The WTCC Game nekik is bőven nyújt majd kihívást, ugyanis nem egy, hanem összesen három játékmód kapott helyet a játékban. A 2006-os WTCC bajnokság mellett kipróbálhatjuk magunkat az 1987-es túrakocsi világbajnokságban, illetve a Mini Kupában is, ahol - bármilyen meglepő is - Mini Cooper-ekkel kell versenyeznünk.

Licenszelt játékról lévén szó, minden bajnokságban megtalálhatjuk majd az összes kocsit és pilótát, emellett pedig a versenypályák is azok, amelyeken a valóságban is megfordul a WTCC. Versenyezhetünk olyan legendás aszfaltcsíkokon, mint pl. Monza, vagy Brands Hatch, illetve egészen egzotikus helyeken is, többek között pl. a macaui városi pályán. Ugyanakkor hozzá kell tenni azt is, hogy mindösszesen csak tíz pálya került a játékba. Ez a szám pontosan annyi, ahány helyszínen megfordul a sorozat, de szerintem az élvezeti faktor növeléséért pakolhattak volna még néhány ringet a játékba a fejlesztők.

A grafikára nem lehet panasz semmilyen téren sem. A pályák az utolsó fűszálig olyanok, mint a valóságban. A környezet élettel teli, változatos, bár egy-két helyen még finomíthattak volna. Az autók vizuális megjelenítése is elsőrangú, mind kívülről, mind pedig belülről. A szponzori matricák, a műszerfal, a különböző kapcsolók és kijelzők, versenyzőnk karja, stb. is remekül ki van dolgozva.
Megvan azonban az ára is ennek a látványvilágnak, a gépigény ugyanis kicsit magas, tehát nem árt egy jobb gép, ha a lehető legjobb minőségben, normális sebességek akarjuk futtatni a Race-t.

Mindehhez remek fizika is párosul, aminek köszönhetően az autók pontosan úgy viselkednek és reagálnak, ahogyan azt a valóságban is tennék. A tökéletes irányításhoz azonban szükségünk lesz egy jó kormányra is, amely ugyan nem alapkövetelmény, tehát billentyűzettel is egészen jól lehet boldogulni, de a kormány jelentősen megkönnyíti a dolgunkat.
Ezen kívül a különböző környezeti hatásoknak is nyoma marad, a szélvédő koszolódik, a felvetődő kavicsok ütődésnyomokat hagynak a szélvédőn, stb.
A mesterséges intelligencia szintén a helyén van, gépi ellenfeleink kellően erősek, és bizony meg fognak izzasztani minket. Nem lesz tehát egyszerű dolgunk, ha a szezon végén bajnoknak szeretnénk mondani magunkat.

És ha már a játékmódoknál tartunk, nem csak bajnoki szezont futhatunk, hanem megtaláljuk a játékban a többi szokásos játékmódot, mint pl. a Tesztnapot, a Gyorsversenyt, és a Versenyhétvégét. Ezeken kívül pedig még néhány másik eseményen is megmérettethetjük magunkat, ilyenek a Time Attack, és a Driver Duel, ahol a valós versenyzők idejeivel küzdhetünk meg. Kihívás itt is van bőven, s bizony nem kevés gyakorlás szükségeltetik ahhoz, hogy a legnagyobbakat is megverjük.

A hangokra sem lehet panaszunk: minden kocsi pont ugyanúgy szól, mint a valóságban; ha kicsúszunk a sóderágyba, a felvetődő kavicsok verik a kocsi alját, és szinte már sajnáljuk a verdát; az ütközések közben halljuk a karosszéria törését, a gumik csikorognak egy-egy elfékezésnél; stb.
Ellenben a menüben hallható zene számomra kifejezetten idegesítő volt, ehelyett el tudtam volna képzelni fülbemászóbb dallamokat is.

Összességében jó játék lett a Race: The WTCC Game, amely mind a sorozat kedvelőinek, mind pedig a szimulátorrajongóknak kötelező darab.


PRO:
- WTCC
- három bajnokság (WTCC 2006, WTCC '87, és Mini Kupa)
- remek fizika
- grafika
- mesterséges intelligencia
- egyéb játékmódok (pl. Driver Duel)
- billentyűzettel is lehet irányítani (de azért nem árt egy jó kormány)
- hangok

KONTRA:
- gépigény
- kevés pálya
- zene a menüben


89%

Ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmeteket még egy, játékteszteléssel foglalkozó blogra. A szerzőt, Necreont a GameStar Fórumról ismerem, és tudom, minőségi teszteket ír, így bátran ajánlom mindenki figyelmébe, akit érdekel a téma, és nem csak magazinokból szeretne tájékozódni, hanem szívesen olvassa egy hozzá hasonló játékos véleményét is.

Az oldalát innen érhetitek el: www.necreon.elivepage.com, továbbá megtaláljátok oldalt a linkek között is (Necreon Blogja).

Jó olvasgatást mindenkinek!

Al Pacino és Robert de Niro. Két olyan színész, akik már előre garanciát jelentenek a sikerre. Sokszorosan igaz ez akkor, ha együtt szerepelnek egy alkotásban. Így volt ez a Szemtől szemben című filmben is, és lám, a mai napig rengetegen rajonganak érte, mondhatni klasszikussá vált. Éppen ezért várható volt (főleg azok után, hogy több Al Pacino filmből is játék készült, mint pl. a Sebhelyesarcúból, vagy éppen a Keresztapából), hogy előbb-utóbb ezt is alapul veszik majd egy játékhoz. Erre sor is került, igaz, nem a megszokott formában. A játék ugyanis nem a film alapján készült, nem azt veszi alapul, de még csak nem is előzmény, vagy folytatás, csupán az alapkoncepciót, a történet egy részét, illetve néhány helyszínt és mozzanatot kölcsönöz a filmből.

A sztori előzménye nagyjából annyi, hogy adott egy Adam Marcus, alias Kane nevű férfi, aki jelenleg börtönben csücsül, ráadásul halálraítéltként, és éppen a vesztőhelyre szállítják. A játék azonban nem érhet véget percekkel azután, hogy elkezdődött, így természetesen itt sem mennek rendben a dolgok. A rabszállítót fegyveresek támadják meg, s kiszabadítják hősünket, illetve még néhány rabot, köztük a pszichopata Lynch-et is. Mégsem örülhetünk azonban sokáig, ugyanis hamarosan kiderül, nem puszta jó szándékból mentették meg bőrünket. A támadók a The Seven nevű titkos szervezet tagjai, annak a csoportnak, melynek korábban mi is tagjai voltunk. Egy akció után azonban leléptünk, meglovasítva a társaság pénzének egy jelentős részét. Azt hittük, elfuthatunk. Tévedtünk...
Most kiszabadítottak minket, hogy elkaphassanak, s családunk (feleségünk és lányunk) megölésével fenyegetnek, amennyiben nem szerezzük vissza határidőre a pénzt. S ha mindez nem lenne elég, nyakunkba sózzák, mintegy biztosítékként, Lynch-et is.

Adott tehát két igencsak unszimpatikus főhős, akikről nem igazán tudjuk eldönteni, hogy szimpatizáljunk-e velük, vagy inkább gyűlöljük őket, de valahol azért mégiscsak szerethetőek. Két annyira eltérő személyiségről van szó, hogy - leszámítva a brutalitást és a trágárságot - szinte mindenben különböznek, de pont emiatt remekül kiegészítik egymást. Kane a hideg, számító, rideg gyilkos, aki mindig előre megtervezi, hogyan hajtja végre az akciókat, és csak azokkal végez, akikkel feltétlenül szükséges, de azokkal kíméletlenül. Ezzel szemben Lynch a forrófejű, szenvedélyből gyilkoló pszichopata, aki kérdezés nélkül bárkire, bármikor azonnal tüzet nyit, s lemészárol mindenkit. A főhősök remekül kiegészítik tehát egymást, s ráadásul az egész játék folyamán piszkálják egymást, folyamatosan oda-odaszurkálnak egymásnak, ami igazán szórakoztató.
Mi egyébként csak Kane-t irányíthatjuk, Lynch-nek és a többi csapattársnak csak parancsokat osztogathatunk. Ezek ugyan kimerülnek a 'Kövess!', 'Fedezz!', vagy 'Tüzelj!' vezényszavakban, de a többiek viszonylag jól alkalmazhatóak, teszik a dolgukat tisztességgel. A mesterséges intelligencia ugyan nincs minden esetben a helyzet magaslatán, de alapvetően ez a része is rendben van a Kane & Lynch-nek.

A játék egyébként elég intenzíven kezdődik, azonnal belecsöppenünk az akció közepébe, már az intro után egyből egy látványos, pörgős tűzharc kellős közepén találjuk magunkat, a cél pedig természetesen megszökni a rend éber őrei elől.
Egyébként a játékmenet egészére jellemző, hogy gyakorlatilag a pályák elejétől a végéig fogunk tenyerelni a bal egérgombon, azaz a ravaszon. Egyrészt rengeteg ellenféllel találjuk majd magunkat szemben (rendőrök, kommandósok, a rivális bandák tagjai), másrészt pedig szinte bárkit lelőhetünk, akár még az ártatlan civileket is.

Mindezek mellett pedig a terep is egészen komolyan rombolható. A tereptárgyak többségét (oszlopokat, bútorokat, növényeket, falakat, üveget, stb.) nyugodt szívvel szétlőhetjük. Ezen kívül a golyó-ütötte nyomok is meglátszanak a falakon.
Látszik, hogy a fejlesztők nagy figyelmet fordítottak a fizika kidolgozására. Ez meglátszik a karaktereken is. Amikor lelövünk valakit, akkor szinte teljes mértékben a fizika törvényei szerint esik össze, valamint a motor figyelembe veszi azt is, hogy hol találtuk el áldozatunkat.

A fizika mellett a grafikát is igyekeztek a lehető legjobbra megalkotni. A játék alapvetően jól néz ki, a környezet többnyire változatos, bár néhány helyszín kicsit kopár lett, egy-két helyen elfért volna több tereptárgy is.
Külön plusz pont jár a fejlesztőknek azért, amiért hősünkön meglátszanak a karcolások, horzsolások és sebesülések.
Megvan azonban az ára is ennek a látványnak, a gépigény picit magas lett, ezen kívül pedig kicsit sokat is tölt a játék.
Előfordul néhány bug is, mint pl. beakadás a fedezék mögé, csapattársak elmaradozása, stb. De ezek száma egyáltalán nem nagy, így nem is megy a játékélmény rovására.

Összességében egy nagyon hangulatos játék lett a Kane & Lynch: Dead Men. A változatos helyszínek, a rombolható környezet, a főhősök, és a morális kérdésekben való döntési szabadság mind-mind remek adalék, amelyek könnyedén feledtetni tudják a játék egyéb hiányosságait.


PRO:
- nagyszerű hangulat
- a játék sok mindenben idézi a Szemtől szemben című filmet
- anti-főhősök
- a két főszereplő folyamatosan piszkálja egymást
- grafika
- fizika
- környezet nagy fokú rombolhatósága
- változó helyszínek
- Lynch és a többi csapattárs egészen jól használható
- MI általában jól működik
- morális kérdésekben való döntési szabadság (akárkit, akár még az ártatlan civileket is lemészárolhatjuk)
- kétféle befejezés

KONTRA:
- viszonylag magas gépigény
- lehetett volna jobban optimalizált is
- kicsit sokat tölt
- néhány apró bug
- befejezések
- rövid


92%

A Half-Life-univerzum a játéktörténelem egyik legmisztikusabb, legtitokzatosabb, de ugyanakkor egyik legizgalmasabb világa is. A sorozatnak óriási rajongótábora van már több, mint tíz éve, hiszen 1998-ban jelent meg az első rész. Ezt még két kiegészítő követte, majd sok évnyi kínos várakozás után végre megjelent a második rész is. Mindenkinek leesett az álla, nem csak a grafika jelentette az akkori csúcsot, hanem a fizika is. Újra fellángolt a HL-láz, s majdnem mindenki epekedve várta, mikor jön a következő adag. Erre újabb két évet kellett várni, azonban a fejlesztő Valve csavart egyet a dolgon. Nem egy újabb teljes értékű részt adtak ki, hanem úgy döntöttek, epizodikus formában tálalják a sztori folytatását. Így jelent meg tehát a Half-Life 2: Episode One.

A sztori pont ott veszi fel a fonalat, ahol a második rész letette, vagyis a Citadella robbanása után. A romok között ébredünk, s csakhamar találkozunk Alyx-szel is, aki egyébként majd az egész játék alatt ott lesz mellettünk. Mielőbb ki kell azonban jutnunk City 17-ből, hiszen a Citadella időzített bomba, és csak idő kérdése, hogy mikor robban. Eközben megpróbáljuk a lehető legtöbb ellenállót és civilt megmenteni, de hogy ne legyen ennyire egyszerű a dolgunk, időközben a Combine is rendezi sorait, és természetesen megpróbálják visszaszerezni az irányítást.
Az igazság az, hogy az Episode One sztorija nem nagyon viszi előre a történetet, tehát semmi jelentős titokra nem derül fény, sőt, inkább újabb, megválaszolásra váró kérdések merülnek fel.

Egyébként sem hosszú a játék, egy délután bőségesen elég ahhoz, hogy ki lehessen tolni. Ez talán a játék legnagyobb hibája, hiszen mire igazán belelendülnénk az akcióba, addigra már sajnos vége is van.
Meg kell említeni azt is, hogy a fejlesztők amúgy sem nagyon erőltették meg magukat, hiszen szinte semmi lényeges újítást nem tartalmaz a HL2: Ep1, leszámítva talán egy új ellenségtípust, a zombi és Combine katona "összeolvadásából" létrejövő, Alyx által csak Zombie-nak hívott egységet.

A grafikát tovább polírozták, és egy-két új effekt is bekerült, ezáltal a játék némileg szebb, mint az HL2, de jelentős különbség ezen a téren sincs. A gépigény most sem veszélyes, a Source-motor jól optimalizált, így nem feltétlenül kell erőmű, és nem nagyon kell kompromisszumokat kötnünk a játék minősége és futási sebessége között.

Összességében nem lett rossz játék a Half-Life 2: Episode One, szinte ugyanazt nyújtja, mint az alapjáték, de az újítások hiánya, a nevetségesen rövid játékidő, és a sztori egy helyben toporgása miatt a játékosoknak talán mégis lehet némi keserű szájíze.


PRO:
- HL-univerzum
- Alyx is ott van velünk
- grafika
- egy-két technológiai újítás
- olcsóbb, mint egy teljes játék

KONTRA:
- pofátlanul rövid
- a játék rövidsége miatt nem igazán tudjuk magunkat beleélni az akcióba
- gyakorlatilag semmi újítás
- a sztori egy helyben toporog


87%

Lám, hogy szalad az idő. Az a nagydarab, mackós alkatú ember, akinek öklétől minden rosszfiú rettegett, és aki úgy osztotta a pofonokat, mintha kötelező lett volna, ma már 80. éves.

Bizony, Carlo Pedersoli, vagy ismertebb nevén Bud Spencer már a 8. X-et töltötte október 31.-én. Kívánunk neki innen is Nagyon Boldog Születésnapot, Isten éltesse még nagyon sokáig!

Néhány éve jelent meg ez a játék, s a készítők nem titkoltan a Half-Life 2 ellenfelének szánták. Ha nem is minőségben, összetettségben, kidolgozottságban, de a hangulat és az atmoszféra tekintetében mindenképpen. Lássuk, megállja-e a helyét a játéktörténelem egyik legkiemelkedőbb alkotásával szemben.

Valahol a Szovjetunióban járunk (pontosan nem tudjuk, hogy hol) az 1950-es években, a sztálini diktatúra utolsó éveiben. Szovjet tudósok és mérnökök kifejlesztettek egy olyan rádióhullámot, amely megváltoztatja az emberek pszichikai és fizikai képességeit. Így kívánták mind szélesebb körben elterjeszteni a kommunista ideológiát. Azonban ahogy az lenni szokott ilyenkor, beütött a baj, és a kedves polgárok (pontosabban elvtársak) vérszomjas zombikká váltak.
Egy kórházban (vagy egy elmegyógyintézetben?) ébredünk, körülöttünk mindenki vagy halott, vagy egy marék homok értelmi szintjén vegetál, csak mi vagyunk épek és normálisak. Feladatunk innen megszökni, hogy aztán kideríthessük, pontosan mi történt, mi okozta a katasztrófát, és helyreállítani a rendet.

Utunk során rengeteg helyszínen megfordulunk majd (pl. a már említett kórházban, kollektivizált mezőgazdasági telepen, gyárban, stb.). Ezek a helyszínek hangulatukban, atmoszférájukban nagyon el lettek találva, szinte mindegyikről süt a tipikus kelet-európai, szocreál stílus és hangulat. Már-már hátborzongató bejárni ezeket a helyszíneket. A környezet tehát kellően nyomasztó, és remekül hozzájárul ahhoz, hogy az ember tényleg ott érezze magát egyedül, elveszve, egy olyan 'világban', amit mi, kelet-európaiak igencsak jól ismerünk. El kell ismerni, a fejlesztők ezen a téren mesterit alkottak. Ami egyébként nem véletlen, hiszen ők maguk is oroszok, így ezek a helyszínek, ez a világ, ez az atmoszféra nekik is ugyanolyan ismerős. Azt hiszem, kijelenthetjük, a játék ebben a vonatkozásban felveszi a versenyt a Valve Half-Life-jával, sőt, talán még túl is szárnyalja azt.

A You Are Empty picit azért el is rugaszkodik a valóságtól, pl. az ellenfelek tekintetében. Nem akarok semmilyen poént lelőni, de a hagyományos zombikon kívül találkozni fogunk majd jó néhány furcsa lénnyel, főként állatokkal (pontosabban inkább volt állatokkal), akik szintén a rádióhullám miatt váltak olyanokká, amilyenekké.

Az eddig elmondottak alapján ez a játék egy kiváló alkotásnak tűnhet. Az összkép, a végeredmény azonban mégsem ennyire rózsás. Rengeteg olyan szegmense van a játéknak, amit ennél jobban már nehéz lett volna elrontani.
Kezdjük talán a legszembetűnőbb dologgal, ami azonnal szemet szúr, ha elindítjuk a játékot, a grafikával. Nem érdemes kertelni, a You Are Empty bűn ronda. Ez a grafika egyszerűen nevetségesen csúnya, s inkább szánakozva röhög rajta az ember, mintsem hogy csodálkozzon: 'jé, ilyet valaki ki mer adni?' (2006-ban jelent meg a YAE orosz nyelven, és 2007-ben angolul). Ez a vizuális szint már akkor is jócskán idejétmúlt volt, hát még így három év távlatából.
Ennek ellenére a játéknak óriási gépigénye van. Még egy komolyabb konfiguráción is (ami a jelenlegi legújabb játékokat is simán képes futtatni közepes vagy magas beállítások mellett) be-beszaggat, legtöbbször ráadásul teljesen indokolatlan helyeken és helyzetekben. Nagyon optimalizálatlan lett tehát a játék, aminek köszönhetően folyamatosan alacsony fps-szám mellett vagyunk kénytelenek játszani.
Emellett több bugot is kénytelenek vagyunk megtűrni (pl. beakadhatunk fedezékek mögé, stb.).

A mesterséges intelligencia sincs a helyzet magaslatán, hiszen néha azt sem veszik észre, ha lepuffantjuk mellettük álló társukat, máskor viszont már olyankor lőnek ránk, amikor még oda sem értünk hozzájuk, és normál esetben észre sem vehettek volna minket.

A hangok viszonylag rendben vannak: a zene hellyel-közzel kellemes, a különböző zajok és zörejek is megfelelőek, valamint ellenfeleink hörgése, üvöltése is tűrhető, bár a fegyverek egy kicsit tompának hatnak.

Összességében azt lehet elmondani a You Are Empty-ről, hogy hangulatban nagyon jóra sikeredett, meg merem kockáztatni, hogy ezen a téren le is pipálja a Half-Life-sorozatot. Ugyanakkor a játék optimalizálatlansága, magas gépigénye, és ehhez társuló ronda grafikája sokak kedvét elveheti a játéktól. Én azt mondom, aki felül tud kerekedni a hiányosságokon, az mindenképpen tegyen egy próbát, hiszen az atmoszféra elképesztő, majdnem páratlan.


PRO:
- hangulat
- tipikus szocialista és szocreál helyszínek
- nyomasztó környezet
- hangok
- viszonylag érdekes sztori

KONTRA:
- optimalizálatlan
- magas gépigény
- folyamatosan alacsony fps-szám
- indokolatlan helyeken és helyzetekben is képes szaggatni
- ronda grafika
- bugok
- buta MI


60%

Bizony, nagy naphoz érkeztünk, hiszen a gyűjteményem elért egy kerek számot. Egészen pontosan 60 darab eredeti PC játék alkotja a kollekciómat. Sok, vagy kevés? Ez nézőpont kérdése. Ha a belefektetett pénzt és energiát tekintjük, akkor mindenképpen nagy ez a szám. És hogy nekem mit jelent ez a gyűjtemény? Nagyon büszke vagyok rá, minden egyes darabjára. Ha a vitrinre nézek, örömmel tölt el, amit látok.

S hogy mely játékok alkotják a gyűjteményt? Íme a lista, szigorúan nem fontossági, hanem abc sorban:

- Assassin's Creed
- Brothers in Arms: Road to Hill 30
- Brothers in Arms: Earned in Blood
- Call of Duty 2
- Call of Juarez
- Civilization 3 Complete
- Civilization 4: Beyond the Sword
- Colin McRae DiRT
- Commandos: Strike Force
- Condemned: Criminal Origins
- Counter Strike: Source
- Crysis
- Dark Messiah of Might & Magic
- Delta Force 2
- Far Cry
- Gears of War
- Grand Prix 4
- The Godfather
- GTA
- GTA 2
- GTA 3
- GTA: Vice City
- GTA: San Andreas
- GT Legends
- Half-Life 2
- Half-Life 2: Episode One
- IndyCar Series
- Jade Empire
- Left 4 Dead
- LEGO Star Wars: The Video Game
- Lord of the Rings: The Return of the King
- Lost: The Video Game
- Mass Effect
- Medal of Honor: Pacific Assault
- Mindnight Club 2
- Need for Speed: Hot Pursuit 2
- Need for Speed: Underground
- Need for Speed: Most Wanted
- Need for Speed: Carbon
- Need for Speed: Shift
- Race: The WTCC Game
- Resident Evil 5
- S.T.A.L.K.E.R.: Shadow of Chernobyl
- S.T.A.L.K.E.R.: Clear Sky
- S.W.I.N.E.
- Sam & Max: Season One
- Scarface: The World Is Yours
- Star Wars: Knights of the Old Republic
- Star Wars: Knights of the Old Republic 2 - The Sith Lords
- Star Wars: Republic Commando
- Test Drive Unlimited
- The Club
- The Witcher
- Thief: Deadly Shadows
- Ghost Recon: Advanced Warfighter
- Ghost Recon: Advanced Warfighter 2
- Tomb Raider: Legend
- Unreal Tournament 3
- World of Goo
- You Are Empty

Természetesen nem szeretnék megállni ennyinél, azon vagyok, hogy folyamatosan bővitsem a listát, ahogy a lehetőségeim engedik. És hogy mi lesz a következő darab, amely felkerül a polcra a többi mellé? Egyelőre legyen titok, de hamarosan kiderül...

Jelen íráshoz nem nagyon tudom, hogyan fogjak hozzá, ugyanis annyi minden kavarog bennem a játékkal kapcsolatban, hogy elég nehéz azt szavakba önteni.
Kezdjük a legelejéről: a játék bejelentésekor megtetszett az alapkoncepció, ígéretesnek tűnt a projekt, így sokakkal egyetemben én is elkezdtem várni. Aztán ahogy jöttek az újabb és újabb infók, egyre inkább kezdtem elbizonytalanodni. Biztosan jó lesz ez? Megvalósíthatóak az elképzelések úgy, hogy ne váljon kaotikussá a játék? Ilyen, és ehhez hasonló kételyek merültek fel bennem. Végül eljött a megjelenés, egészen korrekt kritikákat és értékeléseket kapott a Prototype, ezért úgy gondoltam, egy esélyt megérdemel.

Az alapötlet tehát az, hogy nem tudjuk, kik (vagy inkább mik) vagyunk, múltunkból csak foszlányokra emlékszünk, ráadásul furcsa és megmagyarázhatatlan, már-már hátborzongató képességeink vannak. És ha mindez még nem lenne elég, ennek tetejébe a fél hadsereg is ránk vadászik.
Feladatunk fényt deríteni múltunkra, valamint megtudni, milyen kísérleteket végeztek rajtunk, s legfőképpen, hogy miért.

A játékmenet alapvetően úgy néz ki, hogy adott egy viszonylag nagy, szabadon bejárható város (New York), amiben kedvünkre bóklászhatunk, és az aktuális feladatok közül azt hajtjuk végre, amelyikhez éppen kedvünk van. Mindezek mellett felvehetünk különböző mini küldetéseket is, amelyek többnyire valamilyen ügyességi feladatok, s céljuk, hogy képességeinket a lehető legjobban megtanuljuk használni, illetve, hogy a különböző mozdulatokat minél látványosabb kombókká tudjuk összefűzni. Ezen kívül az újabb képességekre elkölthető tapasztalati pontokat is kapunk.
A képességekből egyébként viszonylag sokféle van, ráadásul többségük még tovább is fejleszthető, így aki ügyes, elég durva karaktert rakhat össze magának.

Az elején, amíg csak kevés skill elérhető, és azokból is csak a gyengébb szintűek, általában könnyen kezelhetjük majd ezeket, a játék előrehaladtával azonban, ahogy sorra jutunk hozzá az újabbnál újabb képességekhez, kicsit kaotikussá válik az egész. Maga a kezelőfelület egyébként nem olyan bonyolult, de miután begyakorlunk néhány nekünk tetsző mozdulatsort, s ezeket megtanuljuk szinte tökéletesen használni, nem nagyon akarunk majd váltani, s inkább azokat variáljuk, amiket már ismerünk, s jól tudunk alkalmazni.
A skillek egyébként elég változatosak, van köztük mindenféle: alakváltás, szuperugrás, páncélozott test, fegyverré váló végtagok, stb. Ha a kezelőfelületen kiválasztjuk, hogy éppen melyiket szeretnénk használni, utána - hasonlóan az Assassin's Creed-hez - néhány billentyűkombinációval előcsalhatóak az adott mozdulatsor különböző válfajai.

A küldetések sajnos nem túl változatosak, többnyire arról szólnak, hogy 'menj oda, rombold szét ezt, vagy öldd meg azt, utána pedig szökj meg'. A feladataink ráadásul szinte mindig ész nélküli hentelésről szólnak, és sokszor olyan káosz van a képernyőn, hogy már magunk sem tudjuk, éppen hol vagyunk, vagy mit csinálunk. Gondolkodni maximum akkor kell, ha valamilyen speciális ellenséggel találkozunk, de ilyen esetben is mindig csak az első alkalommal, mert utána már úgyis mindig tudjuk, mit kell majd csinálni.

A város egyébként él és lélegzik, a járókelők és az autók jönnek-mennek, és többnyire reagálnak is ránk, illetve ténykedésünkre. A szabad játékmenetből adódóan ha kedvünk úgy tartja, akár bele is köthetünk a civilekbe, jókora kárt okozva a városnak.

A grafika vegyes, hiszen bizonyos pontokon jól néz ki a játék, míg más helyeken bűn ronda. Szépre sikerült pl. a város, ami kicsit egysíkú ugyan, de összességében nem rossz. A karaktermodellekről, az animációkról viszont ugyanez már nem mondható el. Bizonyos textúrák is úgy néznek ki, mintha vizes latex felületek lennének.
Ehhez képest viszont igen magas a gépigény. Gyengébb gépeken nem nagyon fog futni élvezhető minőségben, de még komolyabb konfigurációkon is képes akadni egy-egy nagyobb tömegjelenetnél.

Nekem sajnos nem váltotta be a játék a hozzá fűzött reményeimet. Az előzetes félelmeim beigazolódtak, a játékmenet sokszor (sőt, szinte mindig) átmegy esztelen hentelésbe, ami egyben óriási káoszt is okoz a képernyőn. Ennél mindenképpen többre számítottam, mert az alapkoncepció bizony jó volt.


PRO:
- sokféle képesség, amik fejleszthetőek is
- viszonylag egyszerűen lehet váltogatni a képességek között
- grafika helyenként szép
- szabadon bejárható, élő város
- minijátékok
- jó alapkoncepció

KONTRA:
- grafika
- gépigény
- esztelen hentelés
- sokszor teljes káosz van a monitorunkon
- a képességek egy része teljesen felesleges, mert úgyis inkább rágyúrunk majd a nekünk tetsző néhányra
- lapos, egysíkú, semmitmondó küldetések


70%

Hogy egy klasszikust idézzek: "War... war never changes!" Ez a mondás is remekül bizonyítja, hogy hiába lerágott csont már a 2. világháború, hiába szálltunk már ezerszer partra Normandiában, vagy foglaltuk el Berlint, esetleg nyertük meg a kurszki csatát, igény mindig lesz az ilyen témájú játékokra, hogy ezeregyedszer is legyőzhessük a gonosz németeket - lesz igény a fejlesztők és a játékosok részéről egyaránt.

Megjelenésekor a Call of Duty nem várt sikert aratott, köszönhetően elsősorban a filmszerű, mesterien szkriptelt játékmenetnek, amely azóta is védjegye a sorozatnak. A játék az azóta eltelt néhány évben igen komoly franchise-zá nőtte ki magát, olyannyira, hogy az eredeti alkotógárda, az Infinity Ward már nem is képes egymaga ellátni a sorozat különböző epizódjainak fejlesztését. Először a csak konzolra megjelent Call of Duty 3 fejlesztési munkálatait adták át, méghozzá a Treyarch csapatának. Utóbbi srácok azonban nem hogy túlszárnyalni nem tudták az első 2 rész, illetve a kiegészítő sikerét, de még csak megközelíteni sem. Ennek ellenére az 5. rész - jelen írás alanyának - fejlesztésére is őket kérték fel. Lássuk, most mire jutottak.

A 4. rész bejelentésekor nagy megdöbbenést keltett a rajongók körében, hogy az új epizód a modern korban játszódik majd. Azonban a félelmek nem igazolódtak be, s egy kiváló játék lett a Modern Warfare. Legalább ekkora volt a meglepetés, mikor kiderült, a következő epizód újra a 2. világégés poklába repít minket vissza. Igen ám, de hogy ne legyen annyira unalmas a dolog, a fejlesztők úgy gondolták, mindenképpen új színt visznek a sorozatba, és valami olyat próbálnak alkotni, ami addig a CoD-széria történetében még nem volt: a csendes-óceáni hadszíntér. Ellenben viszont a Medal of Honor: Pacific Assault alkotóival, a Treyarch-os fiúk és lányok nem merték bevállalni, hogy csak a Csendes-óceánon küzdjünk, egyszerűen nem mertek elszakadni a jól bevált európai frontoktól. Azt kell mondjam, részben ez lett a játék veszte, de ne rohanjunk ennyire előre.
Annak idején valóban felüdülést jelentett, hogy a MoH: PA csak és kizárólag a Japán elleni háborúra koncentrált, s elszakad a szokásos és - valljuk be - némileg már unalmas kliséktől. Ezzel szemben a CoD 5 olyan, mintha innen is meg onnan is szeretne egy kicsit "lopni", de az valahogy mégsem áll össze egy egésszé. Az a legnagyobb probléma, hogy ez a két stílus annyira elüt egymástól, hogy egy ilyen rövid játék esetében (a CoD: WaW ugyanis legjobb esetben is maximum 7-8 óra játékidőt tartogat) egyszerűen úgy hat, mintha csak egymás mellé pakoltak volna mindenféle pályákat, bármiféle logikus rációt nélkülözve. Bebizonyosodott most is, a változatosság nem mindig gyönyörködtet.

Én személy szerint egyik pályán sem éreztem azt, hogy az valamiért különleges lenne. Mindenhol megvolt az az érzésem, hogy ezt bizony már láttam valahol. Ennek köszönhetően a végén már tényleg csak becsületből játszottam végig, nem akartam félbehagyni, ha már egyszer elkezdtem. Titkon bíztam benne, hogy esetleg lesz valami olyasmi meglepetés, mint ami a CoD 4-ben az atombomba volt (khm... Hirosima, khm... Nagaszaki). Bár így utólag belátom, erkölcsi szempontból teljesen érthető, hogy a fejlesztők ezeket a momentumokat kihagyták a játékból.

Számos buggal is találkoztam a végigjátszás során, beakadtam fedezékekbe, földön fekvő fadarabokba, stb.

A játéknak vannak azonban kifejezetten szerethető részei, nekem nagyon bejött pl. a lángszóró, nagyon élvezetes volt azzal kifüstölni az ellenséget. Örültem továbbá annak, hogy a fizikai mechanizmust szinte egy az egyben átemelték a CoD 4-ből, így számomra a játék ezen része is tetszett.
Ki kell emelni a zombi módot is, amely a játék végigjátszása után válik elérhetővé. Ezzel is el lehet lenni egy darabig, bár aki erre vágyik, annak ott van példának okáért a Left 4 Dead, vagy a Killing Floor.

A grafikára nem nagyon lehet panasz, a játék elég szépen néz ki, ráadásul a gépigénye sem olyan hatalmas.

Összességében egy közepes játék a CoD 5, amely lehetett volna sokkal jobb is, ha a fejlesztők mernek újítani, és be merik vállalni azt, hogy az európai hadszíntértől teljesen elszakadva, egy másik aspektusbából mutatják be a második nagy világégést.


PRO:
- grafika
- gépigény
- lángszóró
- távol-keleti hadszíntér
- zombi mód
- fizikai mechanizmus
- multi

KONTRA:
- ötlettelen pályák
- klisés
- a fejlesztők nem mertek elszakadni az európai hadszíntértől
- bugok
- rövid


78%

2009. október 31.-én, szombaton került megrendezésre a Papp László Sportarénában az idei Budapest Game Show, melyre ebben az évben nagyjából 13.000 ember volt kíváncsi.

Élménynek sem volt utolsó: találkozni a GameStaros arcokkal, kipróbálni az újabbnál újabb, és jobbnál jobb játékokat, stb. De mindezek mellett egy csomó ajándékot is lehetett szerezni, illetve játékokat is nagyon kedvező áron lehetett vásárolni.

Természetesen én sem tértem haza üres kézzel, íme a termés:
- Left 4 Dead (PC)
- Need for Speed: Shift (PC) - nyeremény
- HALO 3-as póló
- Forza Motorsport 3-as póló
- Need for Speed: ProStreet-es baseball sapka
- Resident Evil 5-ös francia kártya
- Lips!-es kulcstartó
- Street Fighter 4-es toll
- Gears of War 2-es hűtőmágnes
- Little Big Planet-es hűtőmágnes
- Mirror's Edge-es hűtőmágnes
- fénykép magamról, Need for Speed: Shift-es háttérrel

Bízzunk benne, hogy jövőre legalább ilyen színvonalú lesz a rendezvény, és nem utolsó sorban bízzunk benne, hogy hasonló akciókkal várnak majd bennünket.

Kevés olyan alkotás van a filmtörténetben, ami annyira kultikusnak számít mind a rajongok, mind pedig a kritikusok szemében, mint a Mario Puzo azonos című regényéből Francis Ford Coppola által rendezett, 1972-es A Keresztapa. A filmet mai napig etalonnak tartják, és olyan neves, a gengszterfilmekben igencsak jártas rendezők, mint pl. Martin Scorsese (Nagymenők, Casino), vagy Brian De Palma (A sebhelyesarcú) is csak megközelíteni tudták, túlszárnyalni azonban nem. Lássuk, milyen lett a filmet részben alapul vevő játék, melyet az Electronic Arts fejlesztett, és adott ki 2006-ban.

Ahogy említettem, a játék csak részben veszi alapul a film (és a regény) cselekményét, inkább csak azokat kibővítve, illetve új aspektusba helyezve mutatja be a főhős szemén keresztül, valamint kiegészíti néhány új eseménnyel és történéssel is. Ebből adódóan sokszor leszünk mi magunk is szereplői olyan jeleneteknek, melyeket a filmből már jól ismerünk (pl. a Vito Corleone elleni merényletnél, Michaellal a kórházban, Sonny meggyilkolásánál, stb.), illetve olyan képsorokkal is találkozhatunk majd, melyek a filmeben ugyan megtörténtek, de mi nem láthattuk őket (pl. mi fuvarozzuk ki Michaelt a kikötőbe, mikor Szicíliába menekül, stb.). Ezek a jelenetek többségükben jól illenek a film és a regény vonalába, néhány esetben azonban teljesen elütnek az ott látottaktól, és csak végkifejletükben azonosak. Ez talán picit zavaró, de nem vészes, mert mint említettem, a következmények alapvetően azonosak, csak az odáig vezető út más. Nyilván erre az élvezeti faktor miatt volt szükség, így megbocsájtható bűn.
Főhősünk Aldo Trapani, aki még kisgyermek, mikor apját meggyilkolják. Mikor felnő, anyja kéri Vito Corleonét, tartsa szemét a fiún. Így kerülünk kapcsolatba a maffiával, és kezdjük meg hosszú menetelésünket, melynek során egyre nagyobb hírnevet szerzünk magunknak, és egyre inkább a Corleone család elismert és megbecsült tagjává válunk, és akár a város nagy hatalmú és rettegett Donjává is válhatunk.
Egyébként a fősztori egy kicsit rövid, valamivel több, mint 15 küldetés, amelyek viszont annál élvezetesebbek, és izgalmasabbak! Unatkozni azonban biztosan nem fogunk, köszönhetően a mellékküldetéseknek. Ezekből elég sok van, és viszonylag változatosak is. Meg kell még említenem, hogy ezek mellett számtalan aprósággal is el lehet tölteni az időt a játékban. Elfoglalhatjuk például a rivális családok érdekeltségeit (szállodákat, üzleteket, bordélyházakat, stb.). Ezzel egyrészt haladunk azon az úton, melynek végén mi lehetünk New York Donja, másrészt pedig a játékmenet szempontjából is van jelentősége, elvégre ezzel növelhetjük bevételeinket, melyből aztán lakásokat (mentési helyeket), és fegyvereket vásárolhatunk (amikből sajnos elég kevés fajta van, de így is bőven elég ahhoz, hogy megfelelően érvényesülni tudjunk), valamint ezek segítségével tiszteletpontokat is kaphatunk. Egy-egy ilyen akció viszonylag élvezetes, de sajnos eléggé egy sémára épülnek, így hosszú távon nem biztos, hogy el fogunk szórakozni vele. Nagyjából úgy működik, hogy odamegyünk az adott helyre, először lelőjük a kinti, majd a benti őrséget (van, hogy csak néhány ember van, máshol már egy fél hadsereg), majd valahogy rábírjuk a tulajt, hogy inkább nekünk fizessen. Ez a rész elég jól van megoldva: több lehetőségünk is van, hogy hassunk az üzletek tulajdonosaira. Fenyegethetjük őket szóban, szétverhetjük a berendezést, megverhetjük őket, vagy pusztán csak rájuk szegezzük fegyverünket. Ilyenkor a célszemély neve mellett megjelenik egy kis mutató, mely azt mutatja, mennyire hatottunk eddig rá. Egy kis kék csík jelzi, hol áll a mi befolyásunk, egy zöld vonal pedig azt, melyik az a pont, amikor emberünk hajlandó végre tejelni. Vigyázzunk azonban, ha túlzásba esünk, a tulaj megmakacsolja magát, és akkor lőttek a pénznek.

A tényleges játék megkezdése előtt azonban lehetőségünk van arra, hogy saját magunk alkossuk meg hősünk kinézetét (arcvonások, testalkat, frizura, arcszőrzet, hajszín, sebhelyek, stb.), illetve akár nevét is megváltoztathatjuk. Sőt, olyan ruhát is adhatunk rá, ami az ízlésünknek leginkább megfelelő. Az elején természetesen csak néhány egyszerűbb darab közül választhatunk, de ahogy haladunk előre a játékban, egyre több és jobb cuccok válnak elérhetővé.
Egyébként a játék során is fejleszthetjük majd karakterünk képességeit (pl. gyorsaság, életerő, fegyverkezelés, stb.). Minden küldetésért úgynevezett tisztelet-pontokat kapunk (a pénz mellett persze), amik segítségével szinteket léphetünk. Minden szintlépéskor kapunk egy elkölthető pontot, melyből karakterünk valamely tulajdonságát javíthatjuk. Érdemes tehát alaposan megfontolni, mire szórjuk el pontjainkat, mert a játék elején még elég lassú folyamat lesz egy-egy szintlépés.

A grafikával kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. A játék e téren alapvetően nem kiemelkedő, de az elfogadható szintet hozza. A gépigény nem túl magas, így némileg gyengébb gépeken is jól futhat.
A filmből ismerős karakterek egy része hasonlít, másokra pedig egy kicsit nehezebb ráismerni, de tulajdonképpen ez a része is rendben van a dolognak. Azt viszont mindenképpen meg kell említeni, hogy Michael teljesen másként néz ki, mint a mozifilmben. Ennek azonban jogi okai vannak, ugyanis Al Pacino sem arcát, sem pedig hangját nem adta a játékhoz (ehelyett inkább egy másik kultikus filmjének, a Sebhelyesarcú játékváltozatának kölcsönözte arcát és hangját).
A városra sem lehet panaszunk, ugyanis egy viszonylag nagy helyszínről beszélünk, ráadásul az egészet töltés nélkül járhatjuk be. Mindezek mellett rengeteg épületbe is bemehetünk, amihez szintén nincs szükség töltésre. Negatívum viszont, hogy a belső terek eléggé egysíkúak, van néhány alapvető típus, és ezekre épül az összes.
A járművek kidolgozásánál sem erőltették meg magukat a fejlesztők, ugyanis elég kevés típus van a játékban. Ráadásul a fizika is elég érdekes, mert alig van különbség az autók vezethetősége között, maximum csak végsebességükben, színükben, és a dudájuk hangjában térnek el egymástól.

A hangokról szintén csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Természetesen felcsendülnek a filmekből ismerős, mindenki által ismert dallamok, valamint kiegészítették ezeket kifejezetten a játék számára készített muzsikákkal is, amik legalább annyira illenek ebbe a miliőbe, mint Nino Rota eredeti klasszikusai.
A szinkronról hasonlóan jókat lehet elmondani. Mert bár a főbb karakterek többségét más színészek szinkrinizálták, voltak néhányan, akik vállalták a munkát, köztük Marlon Brando is. Az ő hangját végül csak néhány jelenetben halljuk majd, ugyanis betegsége miatt a készítők nem találták elég jó minőségűnek a felvett hanganyagot, így végül annak csak egy töredéke került bele a játékba, a többi helyen másik szinkronszínész hangját hallhatjuk. Meg kell említeni továbbá azt is, hogy Al Pacino sem adta hangját (és arcát) a játékhoz.

Néhány apróbb bug is megtalálható a játékban (pl. autók tűnnek fel a semmiből, a hullák belelóghatnak a falakba, stb.), de ezek egyáltalán nem annyira vészesek, hogy zavaróak legyenek, és a játékélmény rovására menjenek.

Összességében kellemes csalódás volt a The Godfather: The Game, sokkal többet nyújtott, mint amennyit előzetesen vártam tőle. Az pedig, hogy egyébként is nagy The Godfather-rajongó vagyok, még egy lapáttal rátett az élvezeti faktorra. Ezek után kíváncsian várom, milyen lett a második rész.

PRO:
- zene
- karakterünket mi alkothatjuk meg
- karakterfejlődés
- apróságok, amik feldobják, és megnyújtják a játékmenetet
- élvezetes fő- és mellékküldetések
- nagy város
- több ponton is részesei vagyunk a film egyes jeleneteinek
- grafika
- alacsony gépigény
- a karakterek többsége hasonlít
- hangok
- meggyőzések/megfélemlítések

KONTRA:
- néhány filmből ismert jelenet másként zajlik le (de a végeredmény szerncsére ugyanaz)
- rövid fősztori
- grafika
- túl egyforma belső terek
- érdekes fizika
- kevés jármű
- kevés fegyver
- apró bugok

88%

Formula 1. Egy sportág, melyet több millióan néznek hétről hétre (amikor persze verseny van). A kategória rajongóinak számát jól mutatja, hogy szinte minden vele kapcsolatos eseményen (legyen az akár verseny, akár különféle bemutatók, mindig óriási tömegek kíváncsiak a rendezvényekre.

Nekünk, vagyis a szurkolóknak külön öröm, hogy licenszelt játék is készült a sportágról. A jogokat az EA birtokolta, így az ő gondozásukban jelent meg az F1 2002. Ez a játék egyébként az utolsó előtti F1-es játék PC-re (az utolsó az F1 Challenge '99-'02 volt, ami gyakorlatilag mindenben ugyanaz volt, mint az F1 2002, csak belepakoltak még 3 szezont, azok csapataival, pilótáival, és pályáival együtt), így ez még értékesebbé teszi a rajongók körében ez a játékot. Annál is inkább, mert utána a Sony kezébe kerültek a jogok, ők pedig csak saját konzoljaikra hozták ki az újabb Forma 1-es játékokat.

Az F1 2002 - licenszelt játék lévén - természetesen tartalmazza a 2002-es Formula 1-es szezon összes pályáját, köztük olyan legendás helyszíneket, mint pl. Indianapolis, Monza, Silverstone, vagy San Marino, de körözhetünk a jócskán átalakított Hockenheimringen is.
Mindezek mellett megtalálható a játékban mind a 11 csapat, beleértve az újonc Toyota-t, vagy a híres vörös autókat, a Ferrarit, vagy éppenséggel az Ezüst Nyilakat, azaz a McLaren Mercedest, illetve belebújhatunk mind a 22 világklasszis versenyző bőrébe.

Akik nem érzik még magukat elég profinak ahhoz, hogy azonnal belevágjanak egy bajnoki szezonba, azoknak nyújt nagy segítséget a Vezetőiskola (Driving School) játékmód, ahol egy kétüléses autóban tanulhatjuk meg a vezetés alapjait, a helyes gáz- és fékhasználatot, az ideális ívet, stb.
Ezenkívül részt vehetünk teszteken is, legyen szó akár privát-, akár kollektív tesztről. Előbbi esetében csak miénk a pálya, míg utóbbi esetben a többi csapat is részt vesz a gyakorláson.
Aki pedig csak egyszerűen versenyezni szeretne egyet, az is megtalálja a kedvére valót, hiszen nekik találták ki a Gyorsverseny (Quick Race) játékmódot, amikor csupán egyetlen versenyhétvégét kell teljesítenünk. Egy teljes nagydíjhétvége, csakúgy mint a valóságban, 4 szabadedzésből, egy időmérőből, egy bemelegítésből, és persze magából a futamból áll.

A nehézséget egyébként egy külön skálán állíthatjuk be, így tényleg mindenki megtalálhatja a tudásának megfelelő szintet. Ezzel kapcsolatban azonban nagy negatívum, hogy szerintem nem sikerült eltalálni a helyes egyensúlyt, vagyis ha valaki már profibb, nehezen fogja megtalálni a megfelelő nehézségi szintet, ellenfeleink ugyanis vagy túl erősek, vagy pedig nevetségesen gyengék lesznek.

A másik dolog, ami a kezdőket segítheti, hogy a különböző vezetési segítségeket nem csak a nehézségi szinttől, de egymástól is függetlenül kapcsolhatjuk ki vagy be.

Külön öröm, hogy az időjárás dinamikusan változik, így könnyen lehet, hogy egy-egy futam végére elered majd az eső, vagy éppen fordítva, felszárad a pálya. Ez természetesen hatással van a taktikára is, illetve a külső körülményeket figyelembe kell vennünk az autónk beállításakor is. Összesen egyébként 4 féle lehet (száraz-napos, felhős, esős, illetve extrém esős), amelyek mind-mind más vezetési stílust is igényelnek.

Versenygépünk beállításakor rengeteg lehetőségünk van. A gumikeverékektől elkezdve a szárnyálláson és az üzemanyagszinten, a felfüggesztés keménységén és a kerekek dőlésszögén át a guminyomásig mindent részletesen beállíthatunk, sőt, még telemetriát is használhatunk. Így aki egy kicsit komolyabban jártas az autók, netalántán a versenyek és versenyautók világában, azok tényleg a saját igényükhöz alakíthatják majd autóikat. Aki viszont ehhez nem annyira ért, annak sajnos ez a része a játéknak minden bizonnyal túl bonyolultnak tűnik majd. Ők se csüggedjenek azonban, a legalapvetőbb, az autó jó vezethetőségéhez szükséges beállításokat ők is könnyen megtehetik majd.
Ebben mindenképpen nagy segítséget nyújt az is, hogy a játék ugyan angol nyelven jelent meg, de készült hozzá magyarítás, így aki csak egy-egy fogalommal, vagy alkatrész nevével nincs tisztában, ennek segítségével ők is könnyebben boldogulhatnak.

A grafikáról azt lehet elmondani, hogy annak idején nagyon is jól nézett ki a játék, bár mai szemmel nézve már kicsit szegényes a látvány. Ez részben jellemző az autókra, részben pedig a pályákra is. Kicsivel több tereptárgyat el tudtam volna fogadni, illetve én hiányoltam azt a megoldást is, amit a játékkal szinte egy időben megjelenő Grand Prix 4-ben benne van, nevezetesen a pályabírók. A GP4-ben ha pl. kicsúszunk, vagy csak egyszerűen elromlik az autónk, a pályamunkások bejönnek és kitolnak minket. Mondanom sem kell, ez óriásit dob a hangulaton. Többek között ez a lehetőség is sajnos kimaradt az F1 2002-ből, ami pedig még jobbá tehette volna a játékot.
A grafikával kapcsolatban említést kell tennünk a törésmodellről is. Autóinkat ugyanis leamortizálhatjuk, ha nem elég körültekintően versenyzünk. Le tud törni az első és a hátsó vezetőszárny, illetve a 4 kerék. Ez ugyan nem sok, de  legalább van a játékban törésmodell is.
Ezen kívül számos más hibából kifolyólag is a futam feladására kényszerülhetünk, ilyenek pl. a motorhibák, a fékek meghibásodása, a gumik kopása, stb.

A hangokkal kapcsolatban szintén csak pozitívumokat lehet elmondani. A legfontosabb, a motorhangok teljesen rendben vannak, a V10-es erőforrások visítanak rendesen, ahogy kell. Külön ki kell emelni a csapatrádiót, amelyen rengeteg hasznos információt közölnek velünk (pozíciónk, hátralévő körök száma, előttünk illetve mögöttünk haladó versenyző, a hozzájuk képesti időkülönbség, stb.). Mondjuk egy idő után azért kiismerhetővé válik az egész, hiszen többnyire előre megírt mondatokról van szó, ám ez semmit nem von le a dolog értékéből.

Egyébként, mint minden valamire való autós játékban, itt is sokkal könnyebb dolgunk van, ha rendelkezünk egy jó kormánnyal. Ez ugyan nem alapfeltétel, tehát billentyűzettel is egészek korrekt módon irányítható a játék, de pl. a köridőkben is jócskán megmutatkozik, hogy ki milyen játékvezérlőt használ, így mindenképpen érdemesebb kormánnyal játszani.

Összességében egy jó játékról beszélünk, amit nem csak a Forma 1 rajongóinak, hanem az autós játékok kedvelőinek is érdemes kipróbálni. Külön öröm, hogy a játék statisztikáinkat is tárolja, így hosszú távon is szórakozást nyújthat, hiszen ki ne szeretné megdönteni mondjuk Fangio, Senna vagy éppenséggel Schumacher rekordjait!

PRO:
- Forma 1
- Teljes 2002-es szezon (pályákkal, csapatokkal és versenyzőkkel)
- az autókat nagyon aprólékosan be lehet állítani
- telemetria
- dinamikusan változó időjárási viszonyok
- külön tesztlehetőség (privát, kollektív)
- hangok
- csapatrádió
- Driving School
- van törésmodell
- vezetési segítségek egyenként, és a nehézségtől függetlenül is állíthatóak

KONTRA:
- kicsit steril törésmodell
- környezet elég sivár
- az autók beállítása igen komplex, így ezzel csak azok fognak elszórakozni, akik legalább minimálisan értenek hozzá
- nem árt egy jó kormány hozzá
- nehéz megtalálni a helyes nehézséget, ellenfeleink vagy túl erősek, vagy nevetségesen gyengék
- néhány bug

87%
 

Második világháborús játékokból már tele van a padlás, elég ha a jó pár FPS-re, és a több tucat stratégiai játékra gondolunk. Ennek ellenére a Brothers in Arms első része, a Road to Hill 30 kellemes felüdülést jelentett 2005-ös megjelenésekor, köszönhetően elsősorban az újfajta játékmenetnek. Osztagunk tagjainak ugyanis különböző parancsokat osztogathattunk, sőt, erre szükség is volt, hiszen enélkül nem nagyon volt esélyünk a német hadosztályok ellen. Viszont sikerült az egész rendszert olyan egyszerűre és könnyen kezelhetőre megvalósítani, hogy gyakorlatilag a teljesen kezdő játékosok is könnyedén meg tudták tanulni ennek használatát. Nem volt tehát olyan bonyolult, mint mondjuk a Rainbow Six, vagy a Ghost Recon-sorozat, de nem is volt az az agyatlan hentelős játék.

A második rész is ugyanezen csapatirányítási rendszerre épül, tehát ami bevált az első részben, azt a fejlesztők átemelték a második epizódba is. Csapatunk itt is alapvetően két részből áll: van egy támadó egység, és van egy védekező alakulat. Utóbbi elsősorban arra használható, hogy fedezőtüzet biztosítsanak a szakasz többi tagjának, míg eközben a támadó részleg lerohanja, vagy oldalba/hátba támadja az ellenséges katonákat. A parancsokat egyszerűen, mindössze néhány kattintással adhatjuk ki, és embereink máris teszik a dolgukat. Illetve néhányszor csak tennék, ha a mesterséges intelligencia nem akadályozná őket ebben. Többször tapasztaltam ugyanis, hogy hiába utasítottam embereimet, azok csak bambán álltak egy helyben, és meg sem mozdultak. Ilyenkor csak akkor voltak hajlandóak bármit is csinálni, ha előbb egy másik helyre küldtem, majd visszahívtam őket. Ha már itt tartunk, meg kell említeni, hogy ellenfeleink sem túl okosak, többnyire csak ész nélkül lődöznek ránk.
Mivel egy embereinkért felelős őrmester vagyunk, így természetesen nem csak a küldetés sikerére kell koncentrálnunk, hanem arra is, hogy katonáinkat épségben kijuttassuk a csatamezőről. Ez ugye némileg meg is határozza a taktikát, hiszen nem ronthatunk fejetlenül az ellenséges géppuskafészkekre. Viszont távolról nincs esélyünk leszedni az ellenséges katonákat. Egyrészt mert pl. hiába lóg ki egy katona félig a fedezék mögül, hiába lőjük, nem lehet eltalálni. Pontosabban el lehet, csak épp nem sebződik. Másrészt pedig sokszor közvetlen közelről is másfél-két tárat kell beleereszteni valakibe, hogy végre az örök vadászmezőkre távozzon. Harmadrészt meg sokszor találkoztam olyannal is, hogy valaki két-három fejlövés után is vígan rohangált tovább.
Így gyakorlatilag semmi értelme nem volt a taktikai utasításrendszernek, legalábbis annak a részének, hogy van támadó és védekező alakulat. Legtöbbször ugyanis azt csináltam, hogy mindkét egységet fedezék mögé parancsoltam, majd utasításba adtam, hogy tartsák tűz alatt az ellenséget, én pedig szépen lerambóztam a németeket.
Kár érte, mert egyébként tényleg nagyon egyszerűen lehet kezelni a rendszert, és tényleg nagyon hasznos tud lenni. Másfelől pedig segíti a beleélést is, már-már egy valódi szakaszvezetőnek érezhetjük magunkat, akinek óvnia kell emberei életét, mint egy apának a fiait.

A hangulathoz egyébként is nagyban hozzájárul a kiváló soundtrack. Epikus, nagy volumenű, pont illik az eseményekhez. A hangok amúgy is nagyjából rendben vannak, a szinkronokkal nincs nagy baj, és az egyéb hangok is többnyire a helyükön vannak, bár pl. a különböző robbanások és detonációk mintha egy kicsit vérszegényre sikeredtek volna.
Érdemes kiemelni, hogy a fejlesztők olyan apróságokra is odafigyeltek, mint pl. az esőcseppek vagy a robbanások következtében szanaszét repülő földdarabok megjelenése a kamerán. Ez is dicséretet érdemel.

A grafikáról azonban sajnos már nem tudok ennyire pozitívan szólni. A játék alatt az Unreal Engine 2.0 dolgozik, ami, valljuk be, kicsit már akkor is elavultnak számított. Ez meglátszik a tereptárgyakon, a fegyvereken, az embereken, és általában véve mindenen. A grafika tehát maximum egy erős közepes, még akkor is, ha mindent a legmagasabbra állítunk. Cserébe viszont igen alacsony a gépigény, egy középkategóriás gép is bőven elég hozzá.

A játékidő egyébként sem túl hosszú, mindössze egy-két nap alatt végig lehet játszani a játékot. Összesen három nagy fejezet van, ezeken belül pedig kétszer öt, illetve egyszer három misszió található.

Nem említettem még a feloldható extrákat. A játék teljesítése során ugyanis, nehézségi fokozattól függően, különböző tartalmakhoz juthatunk hozzá. Ezek elsősorban videók, képek, illetve a legmagasabb nehézségi fokozat. Érdemes ezekre hajtani, ugyanis sok érdekességet és extra információt tudhatunk meg belőlük, nem csak a játékról, de a második világháborúról, azok csatáiról, híres hadműveleteiről és kiemelkedő személyiségeiről is.

Összességében tehát azt kell elmondani az Earned in Blood-ról, hogy semmivel sem nyújt többet, mint az első rész, sőt, helyenként talán még gyengébb is annál. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a Road to Hill 30, és a második rész megjelenése között mindössze alig több, mint fél év telt el. Nyilván nem ennyi ideig készült a játék, de egy kis fejlesztési idő bizonyosan jót tett volna még neki. Egy közepes játék lett tehát a BiA: EiB, de egy próbát mindenképpen megér a műfaj és a sorozat kedvelőinek.

PRO:
- csapatutasítás rendszere
- soundtrack
- alacsony gépigény
- hangok többsége
- ténylegesen egy szakaszvezetőnek érezzük magunkat
- feloldható extrák

KONTRA:
- a grafika már akkor is csúnyácska volt
- több tárat is bele kell ereszteni valakibe, hogy kifeküdjön
- fejlövés sem mindig halálos
- az előző két szempont miatt sokszor semmi hasznát nem vesszük a csapatutasítási rendszernek
- buta MI
- bugok
- egy-két gyenge hang (pl. robbanások)
- rövid
- gyakorlatilag semmi újítás nincs benne az előző részhez képest

78%

A Lost egyike azon sorozatoknak, melyek igencsak megosztják az embereket. Egyesek imádják, és tűkön ülve várják a következő epizódot, míg mások ki nem állhatják, arra panaszkodva, hogy soha nem derül ki semmi lényeges, és soha nem válaszolnak meg kérdéseket, mindig csak újabbakat tesznek fel. Nos, az igazat megvallva, mindkét tábornak van némi igaza. Én magam az előbbi csoportba tartozom, így nekem volt némi helyzeti előnyöm, mikor leültem a játék elé.

Valljuk be, erre azért talán szükség is van, hiszen így a karakterek, az egyes szereplők egymáshoz való viszonya, a túlélők tulajdonságai, a helyszínek, stb. már mind-mind ismerősek lesznek. Ez azért is jön jól, mert a játék ezek bemutatására nem nagyon fordít időt, már csak azért sem, mert a játékidő ezt nem teszi lehetővé. Ugyanis nagyjából egy délután elegendő arra, hogy kijátsszuk a Lostot. Ez sajnos nem valami sok, de talán jobb is így, hiszen így legalább szinte végig pörögnek az események.

A sztori szerint mi is egy túlélő vagyunk (a sorozatból nem ismert karakter), aki csak óriási szerencsével menekült meg. Az intróból ugyanis megtudjuk, a gép törzse pont előttünk szakadt szét, így tényleg csak egy hajszálón múlott életünk. A zuhanás következtében azonban elvesztettük emlékeinket. Így nem tudjuk, kik vagyunk, mit kerestünk a gépen, illetve azt sem, hogy a zuhanás után miért támadtak ránk, követelve tőlünk valamilyen kamerát és fotókat. Rögtön adott tehát a fő feladat, derítsük ki, kicsoda is vagyunk valójában…

A titkokra nem csak a küldetések teljesítésével derül majd fény, hanem az ún. flasbackek segítségével is. Ilyenkor egyfajta minijáték keretében egy fényképezőgéppel kell elkapnunk a megfelelő pillanatot – ügyelve a helyes fókuszálásra és zoomolásra is –, s elkészítenünk a lehető legjobb fotót, ami majd segít emlékezni. Ez azonban sokszor kicsit frusztráló volt szerintem, ugyanis az többnyire egyértelmű, hogy mit kell fotózni, de az sajnos nem mindig, hogy pontosan milyen szögből, milyen távolságról, stb. Így én ezt a részt többször inkább feleslegesnek, mint jópofának találtam.

A sztorinak bár semmi köze a sorozat történéseihez és eseményeihez, de azért több ponton kapcsolódik azokhoz, illetve sok esemény keresztezi is egymást. Ennek megfelelően több, a sorozatból is ismert (és külön bemutatott) helyszínen megfordulhatunk majd, mint pl. a Hattyú-állomáson (ahol nekünk is kell majd nyomogatnunk a gombot), a Fekete Sziklánál, a Hydra-állomáson (ahol Jack-et tartották fogva), stb.
Természetesen nem Lost-játékról beszélnénk, ha nem a már ismert karakterekkel találkozhatnánk. Itt lesz tehát szinte mindenki, aki számít (illetve aki a sztori időbeli elhelyezkedése szerint itt lehet). A játék ugyanis ugrál az időben, de csak előrefele. Tehát az események nem közvetlenül egymás után történnek, hanem a sorozat különböző eseményei mentén halad.
A készítők egyébként igyekeztek feldobni a játékmenetet, így több minijátékot is beleépítettek. Ilyen pl. az, amikor egy elektromos panelen kell a kapcsolókat a megfelelő módon elhelyezni és beállítani úgy, hogy a panel mindegyik mérőműszerén megfelelő legyen a feszültség. Vannak egyszerűbb panelek is, de többségükkel meg fogunk szenvedni, így ez a rész is inkább frusztráló, semmint szórakoztató. A másik minijáték a már fentebb említett falshback-es fényképezés, ami sajnos szintén nem mindig okoz majd örömet. A fényképezéshez kapcsolódik még egy minijáték, nevezetesen az, hogy játék közben különböző „érdekes” dolgokat kell lefotóznunk (pl. Locke tolószéke, a számok a bunker oldalán, stb.),  melyekkel különféle extrákat csalhatunk elő, melyeket aztán majd a főmenüben tekinthetünk meg.
A játék lineáris, és sajnos az is a játékmenet rovására megy is, hogy a dzsungelben nem kalandozhatunk szabadon. Általában csak egy útvonal van, amin közlekedhetünk, így mindenképpen rá vagyunk kényszerítve, hogy arra menjünk. Viszont az mindenképpen pozitívum, hogy ahol egyszer már jártunk, oda a későbbiekben már a menüből is könnyedén eljuthatunk néhány kattintással.

A grafikával kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. A játék egyes részeit ugyanis sikerült nagyon szépre megcsinálni, ellenben más területeken igen alacsony a grafikai színvonal. Semmiképpen sem lehet panaszunk a dzsungelre, ami szerintem nagyon pofásan néz ki, pont olyan, amilyennek egy dzsungelt elképzelünk. A karakterek egy része is jól sikerült, többen azonban csak igen távolról hasonlítanak sorozatbeli énjükre. Mondanom sem kell, ez nagyon illúzióromboló tud lenni.
Viszont a gépigény igen baráti, nem kell erőgép ahhoz, hogy jó minőségben, ugyanakkor élvezhető sebességgel fusson a játék.
A grafikával kapcsolatban említeném meg azt is, hogy a játék igen sokszor tölt, de ami még ennél is rosszabb, a különböző pályarészek között viszonylag sokáig kell bámulnunk a töltőképernyőt is. De legalább közben különféle tippeket (amik teljességgel haszontalanok), illetve a sorozatból származó idézeteket olvashatunk. Ez utóbbi nagyon jópofa megoldás, mindenképpen feldobja a hangulatot, és segít még inkább átérezni a Lost-feelinget.

Ez utóbbit hivatott segíteni a kiváló soundtrack is, amit a menüben, illetve játék közben hallhatunk.
A hangokkal amúgy sincsen nagy baj, a dzsungelben csicsergnek a madarak, zümmögnek a bogarak, susognak a fák levelei, csobog a víz, egyszóval minden a helyén van.
Ugyanez azonban nem mondható el a szinkronokról. Sajnos az eredeti színészek közül csak néhány vállalta el a munkát a játék fejlesztésében (Sun, Desmond, Ben és Claire). A többiek hangját többnyire gyenge utánzatok kölcsönözték, melyek vagy nem illettek az adott karakterhez, vagy pedig teljesen élettelenül játszották azt. Egy-két esetben azonban minkét jellemző együttesen állt fenn. Kár érte…

A játék egyébként teljesen filmszerű. A fejezetek pont úgy kezdődnek, mint a sorozat epizódjai: először egy rövid összefoglalót láthatunk ’Ez történt korábban’ címmel, majd egy rövid bevezető játék után jön a főcím, majd játszhatunk tovább. Ezzel kapcsolatban az egyetlen negatívum, hogy ezeket a bevezető videókat nem lehet átlépni, így ha újrakezdünk egy fejezetet, ezt mindig végig kell néznünk.

A játék legnagyobb hiányossága, hogy egyrészt nagyon rövid, mindössze egy délután elegendő arra, hogy kijátsszuk. Másrészt pedig alig nyújt kihívást. Igazából nem sok olyan rész van, ami megizzasztja a játékost, de ami ilyen, az is többnyire azért, mert frusztráló. Ezek mellett több kisebb bug (grafikai és hanghibák, magyar felirat néha összecsúszik) is rontja az összképet.

Összességében tehát egy középszerű játék lett a Lost – Via Domus, így a sorozat rajongói mindenképpen többre értékelik majd, mint a laikusok. Ennek ellenére azt gondolom, aki vevő egy kis akció-kalandra, és van egy szabad délutánja, annak mindenképpen megér egy próbát.

PRO:
- filmszerű
- filmből ismerős helszínek és események
- néhány karakter hasonlít
- soundtrack
- idézetek töltés közben
- karakterünk ismeretlen, mégis beleillik
- a történet nem ugyanaz, mint a sorozaté
- grafika egyes elemei
- baráti gépigény
- hangok
- fényképezés + előhozható extrák

KONTRA:
- rövid
- kevés kihívás
- néhány karakter nem hasonlít
- szinkron
- a pályarászek között sokszor, és sokat tölt
- a történet nem ugyanaz, mint a sorozaté
- elektromos panelek
- néhány bug (grafikai és hanghibák, magyar felirat néha összecsúszik)
- menekülés a Füst elől
- fényképezés falshback-ek esetében
- fejezetek elején az intrót nem lehet átlépni

70%

Az EA tavaly nyáron sem hagyhatta veszni egyik aranytojást tojó (?) tyúkját, a FIFA-sorozatot, illetve az ahhoz kapcsolódó, eseti játékokat, melyek többnyire valamely Európa-, vagy világbajnokságot dolgozzák fel. Mint a címből is kiderül, ebben a tesztben az előbbiről lesz szó. Lássuk hát, vajon ez is csak egy rókabőr a sok közül, vagy az EA végre tud nekünk valami újat is mutatni.

Azt már megtanultam, hogy ha az ember egy EA-s játékkal ül le játszani, akkor bizony mindig tartani lehet attól, hogy az adott program csak azért született meg, hogy még több pénzt húzzanak le vele a kedves játékosokról. Sorozatok esetében pedig még inkább igaz a fenti megállapítás. Alapvetően ez a játék is ugyanaz, mint a korábbi FIFA-játékok, csak átcímkézve. Na de ne rohanjunk ennyire előre, lássuk, hogy miért gondolom így.

Kis hazánk már jó néhány éve nem jutott ki semmilyen európai-, vagy világversenyre, így kellemes érzéssel töltheti el a játékost, amikor a döntő előtt felcsendül a magyar himnusz. Addig azonban hosszú út vezet, hiszen a kiválasztott csapatunkkal egészen a selejtezőktől kezdve kell kiharcolni magunknak a kijutást az EB-re, majd ott a csoportmeccseken és az egyenes kiesési szakaszon túljutva, végül kifuthatunk a döntőben a gyepre.
Természetesen bármelyik ország válogatottját vezethetjük, sőt, nem csak egy fix játékoskeretet kapunk, hanem bizonyos határok között mi magunk szabhatjuk meg azt is, mely játékosoknak adunk lehetőséget arra, hogy utazzanak Svájcba és Ausztriába.

Továbbra is megoldhatatlan problémát jelentett azonban a fejlesztőknek, hogy az összes játékos arcát rendesen lemodellezzék. Persze ez többnyire a kisebb országok csapatait  érinti, azonban kivételek itt is akadnak. Nem kis meglepetés ért, mikor pl. a holland nemzeti tizenegyet kiválasztva, csupa ismeretlen, mondhatni noname játékosssal találkoztam. Azt gondolom, ha a teljesen ismeretlen játékosokat nem is kellett volna valósághűen megrajzolni, de legalább a nagy futballnemzetek világsztár játékosait igen. Ez mindenképpen nagy fekete pont a fejlesztőknek.
További újítás a játékban, hogy ezúttal az edzők is megjelennek a pályák mellett, s bizonyos szituációkban őket is mutatja a kamera. Ez egy jó megoldás, és bár lényeges haszna nincs, de mindenképpen segít egy kicsit valóságosabbá tenni az egészet. Itt is van azonban egy nagy probléma, nevezetesen az, hogy az edzők esetében is csak a legnagyobb válogatottak edzői vannak valósághűen lemodellezve. Úgy gondolom, ha már beletették a játékba ezt a ficsőrt, akkor illett volna azt tisztességesen megcsinálni, és nem félkész munkát végezni.

A garfika is igen vegyesre sikeredett. Helyenként igen jól néz ki, máshol viszont nagyon rusnya. A környezet változatosságához járul hozzá az is, hogy amennyiben egy szegényebb országban játszunk, akkor a fű gyérebb és a pálya összességében is rosszabb állapotban van; ha pedig egy északi országban játszunk, akkor a pálya havas, stb. Ezért mindenképpen dicséret illeti a fejlesztőket. Viszont a közönség továbbra sem üti meg az elégséges szintet. Csakúgy, mint az eddigi FIFA-kban, most is palacsintaemberek ülnek a stadionokban. Nem csak a pályák, hanem a játékosok tekintetében is elég vegyes lett a megvalósítás, de erről fentebb már tettem említést.

Ki kell emelni, hogy a hangok alapvetően jók. A stadionokban üvölt a közönség; ha tetszik nekik, amit látnak, akkor énekelnek, tapsolnak, ellenben ha nem az történik, amit ők szeretnének, akkor fujjognak, és fütyülnek.
A lövések hangja, ahogy a labda csattan a kapufán, stb., ezen hangok is mind-mind elfogadható minőségűek.
Nagy nagatívum azonban, hogy most valamiért elmaradt a magyar kommentár. Pedig ha ezt meg tudták oldani már korábbi FIFA-kban, és azóta is így van ez, akkor talán itt sem lett volna ez annyira megterhelő feladat.
Másik hiba a hangok terén, hogy a himnuszok bizony nem mindig olyanok, amilyeneket várnánk. Többnyire le vannak rövidítve, meg vannak vágva. Ez sajnos elég illúzióromboló, főleg akkor, amikor olyan himnusz szól, amelyet történetesen ismerünk.

Maga a játékmenet sem lenne hosszútávon szórakoztató, hiszen egy idő után azért mégiscsak unalmas ugyanazt a néhány meccset lenyomni. Ezt elkerülendő, a fejlesztők beleépítették a játékba azt a lehetőséget, hogy mikor kiválasztjuk azt, hogy mely csapattal kívánunk Európa trónjára ülni, akkor megadhatjuk azt is, hogy az eredeti selejtezőcsoportban kívánjuk-e kiharcolni a továbbjutást, vagy pedig egy véletlenszerűen generált csoportból. Ez mindenképpen növeli az újrajátszhatóságot.
Érdemes még említést tennünk az European Campaign nevű játékmódról. Ennek keretében Európa különböző országaiban, különböző válogatott meccseken kell bizonyítanunk. A feladatok változatosak (egy félidő alatt fordítsunk valahány gólos hátrányból, ne kapjunk gólt adott ideig emberhátrányban játszva, egy bizonyos játékossal kell szereznünk valahány gólt, stb.), így ez remek szórakozást nyújt, ráadásul különböző extrákat is feloldhatunk velük, így érdemes egy próbát tenni vele.

Az eddig felsorolt hibák ellenére, a program legnagyobb hiányossága, hogy a PC-s verzióból kimaradtak azok a lényegi újítások, melyek egy kis változatosságot hoztak a konzolos verziókba. Ilyen pl. az irányítható gólöröm, vagy a megreformált szabadrúgás-mechanizmus, melyek mind-mind feldobták a konzolos változatok játékmenetét.

Alapvetően tehát nem lett rossz játék az UEFA Euro 2008, de semmivel sem nyújt többet, mint a korábbi FIFA-részek.

PRO:
- foci EB
- hangok jók
- himnuszok
- helyenként a grafika is jó
- European Campaign
- edzőbá'

KONTRA:
- rókabőr
- néhány helyen ocsmány grafika
- grafikai, és egyéb bugok
- néhány játékos arcképe egészen másként néz ki, mint a valóságban
- edzők csak a nagyobb csapatoknál jelennek meg
- nincs magyar kommentár
- himnuszok meg vannak vágva
- a holland csapat ismeretlen játékosokból áll
- kimaradtak a PC-s verzióból azok a megoldások, melyek a konzolos verziók lejgobb újításai (irányítható gólöröm, megreformált szbadrúgás-mechanizmus)

64%

Nem is tudom, hol kezdjem az értékelést. Nem akarok durván fogalmazni, de szeretném leszögezni előre, ez a játék iszonyatosan rossz. Tegyük is hozzá gyorsan, nem egy agyonreklámozott, csúcskategóriás játékról beszélünk, a fejlesztésére is elég csekély összeg jutott, így nem csoda, hogy ez lett a végeredmény. Inkább csak promóciós jellege van az egész projektnek.

Ez a játék ugyanis elsősorban arra épít, hogy a Volkswagen-rajongók szívébe kívánja belopni magát. Számtalan VW-modellt próbálhatunk ki, régebbi típusoktól kezdve egészen az újabbakig. Ráadásul valamennyire fedobja az egyébként unalmas játékmenetet, hogy minimális tuningolási lehetőséget is beleépítettek. Persze e tekintetben sem kell semmi komolyra gondolni, elsősorban a kocsink színét változtathatjuk, illetve van egy nagyon minimális szintű teljesítménytuning is.

Megemlíteném még azt is, hogy a grafika közel sem csúcsszintű, de azért elfogadható, és legalább alacsony a gépigénye.

Ennyiben gyakorlatilag ki is merülnek a pozitívumként felsorolható tényezők. Minden más tekintetben középszerű a játék, illetve helyenként még azt a szintet sem üti meg.

Árkád autós játékról beszélünk ugyebár - ezt eddig még nem említettem -, aminek egyenes következménye az árkád irányítás. Logikus. Viszont a GTI Racing-ben ez már annyira zavaró, hogy hamar elmegy a kedvünk az egésztől. Ehhez jön még hozzá az is, hogy a fizika nem csak hogy nem reális (ez önmagában nem is lenne gond, hiszen árkád), de annyira gagyi, hogy még azoknak is szokni kell, akik esetleg a Need For Speed-sorozaton nőttek fel.
A pályák kidolgozásába sem fektettek túl nagy energiát. Közutakon kialakított  versenypályákon kell összemérnünk tudásunkat ellenfeleinkkel. A helyszínek viszont unalmasak, fantáziátlanok, és valahogy olyan üresnek hatnak.
Ha már szóba hoztam a gépi versenyzőket, meg kell jegyezni, hogy szegények olyan buták, mint egy marék homok. Haladnak a nekik előre megírt útvonalon; ha hátulról támadjuk őket, nem nagyon erőlködnek azon, hogy maguk mögött tartsanak minket; ha pedig már előttük vagyunk, nem sokszor kell majd attól tartani, hogy visszaelőznek.
Mindezek mellett (vagy talán pont ezek miatt) a játék semmiféle kihívást nem nyújt, és nem hogy újrajátszásra nem ösztönzi az embert, de még azt a minimális érdeklődést sem tudja fenntartani, hogy a kedves játékos egyáltalán a végére akarjon érni.

PRO:
- Volkswagenek (örök kedvencem a Bogár)
- minimális tuningolási lehetőség
- alacsony gépigény

KONTRA:
- még az árkádnál is árkádabb
- gagyi fizika
- unalmas pályák
- buta ellenfelek
- könnyű, nem nyújt semmiféle kihívást

52%
 

A GTA-sorozat legújabb részében, mely második alkalommal jelenik meg monitorunkon teljesen 3D-ben, mint a cím is mutatja, ezúttal Vice City városát vonhatjuk teljesen irányításunk alá.

A sztori

A játék 1986-ban játszódik Vice City városában, mely Miami alteregója. A főhős, akit mi magunk irányítunk, pedig nem más, mint Tommy Vercetti, a híres gengszter. A történet előzményéről annyit érdemes tudnunk, hogy néhány évvel ezelőtt egy üzlet balul ütött ki, a rendőrség pedig lefülelte a banda néhány tagját, köztük Tommy-t is. Ő azonban, ahelyett, hogy feldobta volna Sonny Forellit, a maffiafőnököt, szép csendben elvitte a balhét, s leült néhány hosszú évet.

Most, szabadulása után visszatér Vice City-be, ahol Sonny ad neki munkát, egyrészt hálája jeléül, amiért Tommy helyette csücsült a hűvösön, másrészt pedig, hogy ne legyünk neki útban. Hősünknek ezúttal is egy drogügyletet kellene lebonyolítania. Minden simának tűnik, ám most sem mennek a dolgot teljesen zökkenőmentesen. Néhány drogellenes aktivista és a rendőrség egy különleges csoportja ugyanis megint beleüti az orrát az üzletbe. A szituáció vége az lesz, hogy Tommy ott áll pénz és drog nélkül. Sonny persze nem repes a boldogságtól, mikor közöljük vele a cseppet sem jó hírt. Ultimátumot ad hősünknek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, szerezze vissza mind a pénzt, mind pedig a kokót.

Itt kapcsolódunk be mi a játékba, s kezdjük meg utunkat afelé, hogy mi legyünk Vice City rettegett ura, akinek nevét mindenki féli…

8 óra munka

Eleinte persze csak piti munkákat kapunk (fuvarozd el őt, hozd el azt, öld meg amazt, stb.), melyek nem túl jövedelmezőek. Később aztán komolyabb missziókat is teljesíthetünk, melyekért már szép summát zsebelhetünk be. A feladatok között találhatunk könnyebbeket is, melyeket pofonegyszerű lesz majd kivitelezni, azonban akadnak majd olyanok is, melyekért vért fogunk izzadni, mire sikerrel abszolváljuk. A küldetések egyébként elég változatosak, és szerencsére sok is van belőlük, tehát biztosan nem fogunk unatkozni. Ehhez jön még hozzá az is, ami a GTA-játékok talán legnagyobb erőssége, a teljesen szabad játékmenet. Egyrészt mindegy, hogy az éppen aktuálisan elérhető küldetéseket milyen sorrendben csináljuk, másrészt, ha éppen nincs kedvünk missziókat végrehajtani, akkor azt is nyugodtan megtehetjük, hogy csak céltalanul bolyongunk, felfedezzük a város minden zugát, kocsikázgatunk egy kicsit, vagy éppen kötözködünk a járókelőkkel. Mondanom sem kell, hogy ez jelentős mértékben megdobja mind a játék időtartamát, mind pedig az újrajátszhatóságát.

Ásó, kapa, nagy… UZI

Feladataink végrehajtásához rengeteg segédeszközt igénybe vehetünk. Fegyverek, és más, fegyverként használható tárgyak egész arzenálját lesz majd lehetőségünk kipróbálni. Mindenki megtalálja majd a szívéhez legközelebb álló gyilokeszközt. Aki leginkább távolról szeret dolgozni, az használhat távcsöves mesterlövészpuskát, de akár még rakétavetőt is. Aki viszont inkább egy kicsit közelebbről, de még mindig biztos távolból akarja végrehajtani feladatát, az is megtalálhatja a neki leginkább tetsző darabot. Azoknak sem kell csüggedniük, akik nem lelkesednek a tűzfegyverekért, hiszen az ő stílusukhoz illő fegyverek is akadnak szép számmal (csavarhúzó, kés, stb.).

Járművek

Ezúttal is járművek egész hada áll rendelkezésünkre. Vezethetünk majd több tucat típusú autót, különbözőfajta motorokat, buszokat, helikoptereket, motorcsónakokat, és egyéb járműveket is. Sőt, aki elég ügyes és lelkes, az egészen finom „csemegék” volánja mögött is bizonyíthatja majd rátermettségét.

Helyszín

Mint már korában említettem, a helyszín ezúttal Vice City, mely a valódi Miami digitális mása. A helyszín elég jól van egyébként lemodellezve, úgyhogy aki esetleg ismeri Miamit, az itt is sok ismerős helyszínnel és épülettel fog találkozni. A város viszonylag nagy, így sok időt lehet azzal eltölteni, hogy az egészet felfedezzük és megismerjük. Ez egyébként elég hasznos lesz majd, hiszen amikor a rendőrség (vagy komolyabb balhék után az FBI, netalántán a hadsereg) elől menekülünk, azért nem árt majd tudni, hogy merre a legrövidebb az út, illetve, hogy hol találunk olyan helyeket, ahol biztonságban megbújhatunk, és megvárhatjuk, amíg csillapodik a helyzet.

A város egymástól jól elkülöníthető részekből áll. Megfordulhatunk majd a híres Miami Beach-en, s az azt övező, luxusszállodákkal telepakolt elegáns negyedben, a belvárosban, ahol rengeteg irodaházzal találkozhatunk, illetve járhatunk a lepukkant, különböző bevándorlók lakhelyéül szolgáló szegénynegyedekben is. Ezenkívül bejuthatunk majd a reptérre és a kikötőbe is, s akik igazán ügyesek, azok akár még a hadsereg telephelyén is tiszteletüket tehetik.

Összegzés

Mindent egybe vetve, azt kell mondanom, hogy remek játék lett a Vice City. Érdemes kipróbálni, hiszen a hangulat teljesen be tudja szippantani az embert, s ha valaki „megfertőződik”, akkor garantáltan nem fogja tudni abbahagyni a játékot. Márpedig egy igazán jó játéknak az a legfontosabb ismérve, hogy mennyire tudja megfogni a játékost, s mennyire tudja őt lekötni. És ebben a GTA-k mindig is verhetetlenek voltak, nem képez ez alól kivételt a Vice City sem.

98%

The Club

Vegyes érzelmekkel ültem le a játék el, ugyanis egymásnak eléggé ellentmondásos véleményeket hallottam róla, mielőtt kipróbáltam. Lássuk, elégedetten, avagy csalódottan álltam-e fel előle...

A sztoriról igazából nem is érdemes említést tennünk, annyira jelentéktelen. Nagyvonalakban annyi, hogy van egy titkos szervezet, a The Club, mely amolyan modern gladiátorokat gyűjt maga köré, és azokat ereszti egymásnak, s persze jó pénzt kaszálnak ezekkel a küzdelmekkel. Lényegében ennyi, nem valami nagy szám, gyakorlatilag annyi, mint ha nem is lenne. Persze nem feltétlenül baj, hogy nem erőltettek a játékra, és egyben ránk valami túlbonyolított, bugyuta történetet. Ez a játék ugyanis nem akar több lenni, mint ami: egy ízig-vérig akció-lövölde, melyben a hangsúly a pörgős, megállás nélküli akción, egymás lezúzásán, és persze a már-már végtelen mennyiségben fogyó lőszeren van.

A játék egyébként tökéletesen adja vissza a régi, játéktermi akciójátékok hangulatát. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy egyrészt pontokért harcolunk, melyeket úgy szerezhetünk meg, hogy le kell zúznunk ellenfeleinket a pályákon (meglepő módon...), lehetőleg minél többet, és minél látványosabban. Ráadásul ha sorozatban több látványos műveletet is végrehajtunk, akkor akár össze is lehet fűzni a különböző mutatványokat, és az így alkalmazott kombókért még több pontot zsebelhetünk be. Extra pontokat szerezhetünk továbbá úgy is, ha a pályákon direkt e célból elhelyezett táblákat lelőjük a helyükről. Ezekből többféle is van, például olyan, ami extra pontot ad, vagy olyan, mely a szorzót növeli. Másrészt a játéktermi hangulathoz járul hozzá az is, hogy egy-egy sikeres találat után a játék hangosan közli velünk, illetve a monitorra is kiírja ezt (pl. Double Kill, Headshot, stb.).

Természetesen magunk választhatjuk ki azt is, hogy melyik főhőssel szeretnénk játszani. Összesen nyolc karakter közül választhatunk, így biztosan mindenki megtalálja majd a neki leginkább tetszőt. Van itt ex-FBI-ügynök, afrikai polgárháborús katona, veszélyes elítélt, extrémsportoló, stb., szóval a paletta igen széles. Fontos megjegyezni, hogy a szereplők között képességeikben is van eltérés. Na, azért nem kell mindjárt eget rengető különbségekre számítani, de legalább erre is odafigyeltek a készítők. Három meghatározó tulajdonság van: stamina, gyorsaság, és erő. Érdemes ezekre odafigyelni, ugyanis a különböző feladatoknál jól jön egyik vagy másik képesség megléte. A szereplők azonban nem csak ebben térnek el egymástól, hanem abban is, hogy különböző fegyvereket használnak (pisztoly, gépkarabély, stb.). Meg kell említeni azonban, hogy a fegyverekből sajnos nincs túl sokféle, de amik vannak, azok között legalább találhatunk igen jól használható darabokat.

A pályák is elég változatosak, hiszen összemérhetjük majd erőnket és tudásunkat pl. Velencében, egy gyártelepen, hajón, bunkerben, és még más egyéb helyeken is. A helyszínekre - csakúgy, mint a karakterekre - általában jellemző, hogy jól néznek ki, de azért néhány tereptárgy még elfért volna. Ennek ellenére a grafika teljesen rendben van, megfelel a kor elvárásainak, ráadásul a gépigény is igen baráti.

A játékmenet, annak ellenére, hogy vég nélküli lövöldözés az egész játék, egészen változatos. Köszönhető ez annak, hogy minden pálya (amiből összesen nyolc darab van) hat alfejezetből áll. Ezen fejezetek mind-mind különböző feladatokból állnak: van, amikor adott idő alatt kell végigérnünk a pályán, van, amikor meghatározott idő alatt a lehető legtöbb pontot kell gyűjtenünk. Egyszer meghatározott számú ellenfelet kell likvidálni, másszor tartanunk kell egy bizonyos területet, amíg az idő le nem jár. Látszik tehát, változatos feladatokat kell végrehajtanunk, amik ugyan mind a nyolc pályán ugyanarra a sémára épülnek, mégis, a környezet változatossága miatt nem fogjuk ezekez megunni.

Továbbá azért sem valószínű, hogy beleunnánk, mert a játék meglehetősen rövidre sikeredett. Mindösszesen egy-két óra alatt túl lehet rajta jutni, ami - azért valljuk be őszintén, még manapság is, amikor áltagosan 7-8 óra egy játék - nagyon kevés.
Nagy szívfájdalmam továbbá az is, hogy ellenfeleink nem túl nagy észlények. Puffogtatnak ránk tisztességesen, de többnyire csak várják, hogy beteljesítsük sorsukat.
A másik dolog, ami nagyon nem tetszett, hogy talán a fejlesztők trehánysága miatt, vagy ki tudja, milyen okból, de a játék menüjében az XBox360-as gombkiosztások és jelölések maradtak benne. Félreértés ne essék, ettől még tökéletesen használható a menü billentyűzettel és egérrel, de azért erre illett volna odafigyelni.
Nem ejtettem még szót azonban a játék legnagyobb hibájáról: a balanszról. Összesen négy nehézségi fokozat közül lehet választani. Ezek közül a leggyengébb szinten a játék pofonegyszerű, és semmiféle kihívást nem nyújt, nevetséges, hogy milyen eredményeket kell megdönteni. A második fokozatban viszont már-már szinte teljesen esélytelenek vagyunk. A pályán ellenfeleinket így is könnyűszerrel győzhetjük le, ellenben gyakorlatilag lehetetlen annyi pontot gyűjteni, amennyi a győzelemhez elég lenne. Erre szintén fordíthattak volna a fejlesztők egy kicsivel több figyelmet.

Összességében jó játék lett ez, aki csak egy pár órányi kikapcsolódásra vágyik, annak mindenképpen ajánlható, nem fog csalódni. A játéktermi hangulat pedig szerintem amúgy is sokat dob rajta, nekem mindig a gyerekkoromat juttatja eszembe, amikor a játékbarlangokban nyüstöltük a gépeket és egymást.

PRO:
- régi jó játéktermi hangulat
- pörgős, megállás nélküli akció
- nincs sztori. A játék nem akar több lenni, mint ami: egy ízig-vérig akciójáték
- többféle választható karakter, eltérő fegyverekkel és képességekkel
- változatos helyszínek (Velence, egy gyártelep, hajóroncs, stb.)
- grafika (a karakterek és a pályák is jól néznek ki, bár néhány tereptárgy elfért volna még)
- alacsony gépigény
- különböző játékmódok

KONTRA:
- rövid (mindössze kb. 2 óra)
- kevés fegyver
- kevés játékmód
- buta MI
- nem jó a balansz: könnyű fokozaton kihívás nincs, nehezebb szinten meg esélyünk
- a menüben megmaradtak az XBox360-as gombkiosztások és jelölések

85%
 

Call of Juarez

Sajnos PC-re elég kevés western stílusú játék van, ezek között pedig még kevesebb a minőségi darab. Többek között ezért is jelent felüdülést a lengyel Techland által fejlesztett, 2006-ban megjelent Call of Juarez.

A sztoriról annyit érdemes tudni elöljáróban, hogy az aztékok legendás kincse, Juarez aranya körül bonyolódnak az események. Többen is keresik, néhányan pedig még szörnyű dolgokat is képesek tenni érte. Úgy tűnik, egyik hősünk, Billy még gyilkolni is képes, hogy megkaparintsa a kincset. Igen ám, de nem elég, hogy az áldozat Billy anyja és nevelőapja, ráadásul még a másik főszereplő, Ray tiszteletes is érdekelt az ügyben, hiszen a fiú nevelőapja az ő testvére volt.
Az egyik karakterrel tehát másik hősünk elől fogunk menekülni, és fordítva, saját magunkat fogjuk majd üldözni. Izgalmasan hangzik...

Kezdjük először is a látvánnyal, ami a játék indítása után fogad bennünket. A grafika még mai szemmel nézve is egyszerűen lenyűgöző, mind a környezet, mind pedig a karakterek tekintetében. Igaz, ez utóbbin azért még javíthattak volna kicsit, de nincs okunk panaszra.
A környezetre viszont egy rossz szavunk sem lehet, ugyanis egész egyszerűen olyan szintű profizmussal sikerült ezt megvalósítani a fejlesztőknek, mintha ők maguk is jártak volna a vadnyugaton. Minden helyszínből csak úgy süt a western-hangulat, árad felénk a hasonló filmekből oly ismerős életérzés. Szinte már-már mi magunk is ott érezzük magunkat a XIX. századi, veszélyekkel és kalandokkal teli  vadnyugaton. Ráadásul óriási a bejárható terület, ennek majd több fejezetben is tanúi lehetünk. Amikor pedig egy magasabb helyre megyünk, és lenézünk az alattunk elterülő vidékre, páratlan látvány tárul majd a szemünk elé, köszönhetően többek között pl. a nagy látótávolságnak.
Persze ezért a látványért viszonylag komoly árat kell fizetnünk, hiszen a gépigény elég magas. Azonban ma már egy középkategóriás gép is elég ahhoz, hogy megfelelő részletességgel, ugyanakkor elfogadható sebességgel fusson. Ennek ellnére számítsunk rá, hogy kell vas ahhoz, hogy teljes pompájában élvezhessük a játékot.

A játékmenet mindenképpen változatos, köszönhetően a 2 főszereplőnek, melyek eltérő játékstílust igényelnek. Billyvel általában lopakodnunk kell, legtöbbször fegyverünk sem lesz. Ha mégis, lőszerrel akkor sem leszün eleresztve, így rambózni biztosan nem fogunk. Egyetlen, és leghűségesebb társunk ostorunk lesz, melyben sokkal több rejlik, mint azt elsőre gondolnánk. Olyan helyekre is felmászhatunk segítségével, melyeket amúgy nem érnénk el. Szükség esetén fegyverként is használhatjuk, de ezt tényleg csak végszükség esetén alkalmazzuk, mert elég kicsit sebez, és mire számottevő sérülést tudnánk okozni, addigra rég leszedtek minket a banditák.
Ray tiszteletessel pont az ellenkezőjét fogjuk mindennek tenni, vagyis halomra lőjük majd a rosszfúkat a különböző fegyverek segítségével. Itt már lőszernek sem leszünk híján, szóval nem kell visszafogni majd magunkat. Arra azonban mindenképpen figyeljünk majd, hogy a kezünkben lévő szerszám milyen állapotban van. Fegyvereink ugyanis elhasználódnak majd a tartós igénybevételtől.
Többnyire igaz, hogy mindkét főszereplő esetében viszonylag nagy túlerővel kell szembenéznünk. Billy-vel emiatt néha kerülhetünk szorult helyzetbe. Ellenben Ray-el, köszönhetően az időlassításnak, ez sem jelent majd különösebb problémát. Fontos azonban megjegyezni, hogy a bullet time-ot csak akkor használhatjuk, ha 2 pisztoly van kezünkben. A jobb alsó sarokban egy kis ikon felvillanása jelzi, hogy mikor tudjuk aktiválni. Az effekt megvalósítása remek lett. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy ha aktiváljuk, akkor egyfajta készenléti állapotba kerülünk, majd amikor először húzzuk meg a ravaszt, belassul az idő, és pillanatok alatt végezhetünk több ellenféllel is. Lévén, hogy mindkét kezünkben fegyver van, így mikor aktiválódik a lassítás, a képernyő két széle felől elindul középre egy-egy célkereszt. Ezek segítségével tüzelhetünk egyszerre kétfelé. Értelem szerűen, jobb egérgombbal a jobb fegyver tüzel, a bal gombbal pedig a bal piszoly. Mikor a 2 célkereszt összeér, újra valós időbe lép a játék.

A zenékről, és általában a hangokról is csak pozitív dolgokat lehet elmondani. A muzsika, mely a játék alatt és a menüben is szól, tökéletesen passzol a környezetbe, és nagyban hozzájárul a fanasztikus hangulathoz. Emellett a fegyverek hangjai is jók. Bár komolyabban nem értek a puskákhoz, viszont laikusként ez nekem pont megfelelt. Az egyéb hangokra (lépesek zaja, környezet, állatok, stb.) sem lehet panaszunk. Külön ki szeretném emelni, hogy néhány szinkronhangot nagyon sikerült eltalálni, többek között pl. az öreg Ray hangját. Sajnos azonban az öröm nem felhőtlen, mert van néhány olyan szinkronhang is, amely vagy abszolút nem illik az adott karakterhez, vagy pedig szimplán csak a beleélés hiányzik teljes mértékben.

Eddig szinte csak pozitívumokat említettem, de van néhány olyan dolog is, ami eléggé szúrta a szememet. Ilyen például az a számomra teljesen érthetetlen megoldás, hogy már néhány méter zuhanás is halálos, még akkor is ha korábban 100% volt az életerőnk. Akkor már inkább raktak volna oda valami terepakadályt, de ez így elég illúzióromboló volt, főleg annak tekintetében, hogy bizonyos esetekben több métert is kell ugranunk lefelé, mondjuk egy szikláról.
Nem tetszett továbbá, hogy a játék mindig indokolatlanul sokat tölt. Egy kávé vagy tea simán belefér, így ilyenkor bizony sokszor fogjuk tépni a hajunkat, hogy mikor ér már végig az a fránya csík...

PRO:
- grafika
- 2 karakter, eltérő játékstílussal
- vadnyugati környezet (ráadásul mindez FPS-ben)
- hangulat
- időlassítás (megvalósítása 2 fegyver esetében)
- néhány szinkronhang
- zene
- nagy bejárható terület (IX. fejezet!)
- változatos játékmenet

KONTRA:
- nem minden videót lehet átlépni
- lopakodós részek
- sokat tölt
- pár méter zuhanás is végzetes
- kevés lőszer a lopakodós részeknél (tehát mindenképpen rá vagyunk kényszerítve a lopakodásra)
- többnyire mindig túlerő ellen küzdünk
- pókos rész a barlangban
- időlassítást csak Ray-el tudjuk használni, és csak akkor, ha 2 pisztoly van nálunk

90%

Grand Theft Auto - San Andreas

A sztoriról

1995: Carl Johnson, alias CJ, aki néhány évvel ezelőtt testvére halála miatt Los Santosból Liberty Citybe költözött, anyja halálának hírére visszatér. Testvére, Sweet – a banda feje - nem fogadja túl boldogan, így gengszterünknek saját bandájának, a szétzüllött Orange Gove Familiesnek is bizonyítania kell. Ráadásul Carlt útban hazafelé a reptérről 3 korrupt zsaru is megzsarolja: rákennek egy rendőrgyilkosságot, és „lebuktatják”, ha nem teljesíti követeléseiket. Így indul a játék, feladatunk újra hírnevet szerezni magunknak és bandánknak.

A sztori jól kidolgozott, bővelkedik a fordulatokban, érdekes eseményekben, és nem hiányzik az ármánykodás, árulás sem!

Szabadon szállni

Kezdjük a legszembetűnőbb, egyben legfontosabb változással: a játéktérrel. Ezen a területen lényeges változás figyelhető meg - pozitív irányba! Nem túlzok, ha azt állítom, a bejárható terep legalább négyszer akkora, mint a Vice Cityben! A hatalmas terület valójában 4, egymástól jól elkülöníthető részből áll: 3 nagyvárosból (Los Santos, San Fierro, Las Venturas), és a vidéki területekből; mindegyik egyedi atmoszférával. A 3 metropolisz egyébként olyan, mint a valóságban (ezek ugyanis Los Angeles, San Francisco, és Las Vegas másai): Los Santos a játékban is ugyanolyan kétarcú, mint a valós életben: lepukkant, szegény nyomornegyedek és előkelő, impozáns felhőkarcolókkal teli luxusnegyedek váltogatják egymást; San Fierro hasonlóan dimbes-dombos területre épült, mint San Francisco; Las Venturast pedig itt is a sivatagban találjuk, tele kaszinókkal. Szinte egytől egyig megtaláljuk azokat az építményeket is, melyek a valós városok jellegzetességei: a Golden Gate-hidat, a Hollywood-feliratot, stb. A vidéki területek is igen változatosak, a Santos és Fierro körüli részek dombos-hegyes területek (San Fierrotól délre találjuk a játék legmagasabb pontját, a Chiliad-hegyet, ahonnan páratlan kilátás nyílik az alattunk elterülő tájra), míg a Venturas környéki részek inkább sivatagos területek. Vidéken további kisvárosokat találunk, köztük barátságos kertvárosokat, és koszos falvakat egyaránt.

Száguldás, Porsche, szerelem, száguldás

Ezzel elérkeztünk a játék másik nagyon fontos újításához: a járművekhez. A játékban sokkal nagyobb, szebb, és változatosabb járműpark áll rendelkezésünkre, hogy használjuk (és tönkretegyük) őket. Találhatunk elegáns sportkocsikat, rozsdás ócskavasakat, mezőgazdasági járműveket, különféle motorokat, hajókat és repülőket (pl. utasszállító!), valamint bicikliket egyaránt.

I need a hero

További fontos újítás, hogy karakterünket teljesen szabadon fejleszthetjük. Frizurát vágathatunk, tetováltathatunk, ízlésünknek megfelelő ruhákat vásárolhatunk. Kondizni járhatunk, különleges harci mozdulatokat tanulhatunk, növelhetjük hősünk izomzatát, állóképességét. Betérhetünk egy gyorsétterembe kajálni, de ha nem vigyázunk, akkor elhízunk, s oda a feszes izmok. Növelhetjük főhősünk tüdőkapacitását, ugyanis karakterünk végre tud úszni is. Javíthatjuk fegyverkezelésünket, továbbá érdemes időt fordítani arra is, hogy a különböző járművek használatában jártasságot szerezzünk, hiszen minél többet motorozunk például, annál kisebb a valószínűsége, hogy egy ütközés alkalmával leesünk a nyeregből. Lehet barátnőnk is, ráadásul nem is 1, hanem rögtön 6! Meg kell hódítanunk szívüket, cserébe különböző extrákhoz juthatunk. Legfontosabb mutatónk, a Respect, azt jelzi, hősünk mekkora tiszteletnek örvend saját bandáján belül, és más bandák körében. Pénzünket elkölthetjük tuningra, ingatlanokra, stb. Egyszóval rengeteg lehetőség van, amivel eltölthetjük időnket anélkül, hogy akár egy percet is foglalkoznánk a küldetésekkel!

Hang a lelke mindennek

A fejlesztők elsőrangú munkát végeztek ezen a téren. Most sincs játékzene, hanem a járművekben hallgatható, rádióállomások által sugárzott muzsika jeleni a zenei aláfestést. A felhozatal igen bőséges, így mindenki megtalálja a szívéhez igazán közel álló dallamokat. Ki kell emelni a remek szinkronhangokat is, amik szintén első osztályúak.

Feel the difference!

A hangulatra nem lehet panaszunk, köszönhetően a remek sztorinak, az érdekes küldetéseknek, a jól eltalált zenéknek és a hihetetlen szabadságnak. Órákat lehet eltölteni csak azzal, hogy bejárjuk, felfedezzük a vidéket, gyönyörködünk a csodálatos kilátásban, vagy éppen a várossal ismerkedünk egy kicsit.

Hibátlan?

Tökéletes játék nincs, így ez sem az. A legnagyobb probléma, hogy a grafika bizonyos pontokon még mindig elég ósdi. Ez igazából csak a karaktereken látszik, de azokon nagyon. Az emberek úgy néznek ki, mintha bicskával faragták volna őket; igaz ez a főbb karakterekre, és az NPC-kre egyaránt. Ezt leszámítva szép a grafika, az egész játékteret töltés nélkül járhatjuk be, a látótávolság minden eddiginél nagyobb, a játék részletgazdagabb, és ha lenézünk egy magasabb pontról, igazán gyönyörű látvány tárul elénk.

Mindent egybe vetve állíthatom, ez a rész a legjobb GTA epizód. A rajongóknak kötelező darab, de ajánlom mindenkinek, hiszen kitűnő játék.

95%